Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

AZ EURÓPAISÁG, HONISMERET ÉS REFORMGONDGLKODÁS TÖRTÉNETÉHEZ

DEÁK FERENC Alakját, jelentőségét sokáig legnagyobb alkotásához, a kiegyezéshez mérték. Szimbólum lett, akárcsak a reformkori harcostárs és jóbarát, a későbbi nagy ellenlábas, Kossuth. Fiatalon, alig harminc éves korában lépett az országos politika porondjára, de két év sem telt el, s már a liberális tábor elismert vezéreként küzdhetett tovább a jobbágyok felszabadításáért, és a szabRd politizálás nélkülözhetetlen előfeltétele, a szólásszabadság elismertetéséért. Az 1839/1840-es diétán, reformországgyűléseink legeredményesebbikén, Kossuthék szabadon bocsáttatásával és reformtörvények sora elfogadtatásával élete egyik legnagyobb politikai sikerét aratta. A Széchenyi-Kossuth vitában - mint a magyar liberálisok nagy többsége - Kossuthtal értett egyet, de igyekezett a vita elmérgesedését is megakadályozni. 1841 és 1843 között a liberális kisebbség vezére abban az országgyűlési választmányban, amely a büntetőjog és a büntetőeljárás nehezen túlbecsülhető jelentőségű reformján munkálkodott; megfogalmazója volt a híres esküdtszéki különvéleménynek. Noha a forradalom előestéjéig a liberális tábor elsőszámú tekintélyének számított, betegsége és a politikai helyzet pesszimista megítélése 1845-től arra késztette, hogy átmenetileg visszavonuljon az aktív politizálástól. Az 1847 tavaszán párttá alakuló ellenzék programját, az Ellenzéki Nyilatkozatot azonban ő öntötte végső formába. 1848 márciusától szeptemberig a Batthyány-kormány igazságügyminisztere. Szeptembertől válik el útja a Kossuthétól. Kossuthtal ellentétben meggyőződése volt - már 1840 körül -, hogy a történelmi Magyarország csakis a Habsburg Monarchia keretein belül maradva életképes, a független Magyarország csak az európai hatalmi viszonyok gyökeres átrendeződése eredményeként jöhetne létre: európai háború nyomán tehát, ami viszont szerinte az ország végét jelentené, mivel a cári hadsereget szabadítaná hazánkra. Világos után a passzív ellenállás hirdetője. 1861 tavaszától, bár nem utasította el elvi lehetőségként, irreálisnak ítélte a felkelést, a felszabadító háborút és a szomszéd népekkel, ill. az itthoni nemzetiségekkel való megegyezést amit Kossuth, Teleki és követőik hirdettek -; velük szemben a Béccsel való kiegyezés mellett érvelt, az 1848. áprilisi törvények alapján. 1861. augusztusára ismét a magyar politikai élet legbefolyásosabb alakja lett, de az udvar még mereven elzárkózott az alkutól. A kiegyezéshez vezető tárgyalások csak 1864/1865 fordulóján indulhattak meg, ami-