Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

AZ EURÓPAISÁG, HONISMERET ÉS REFORMGONDGLKODÁS TÖRTÉNETÉHEZ

előző század hazai protestáns hagyományának, Szenei Molnár, Comenius, Apáczai törekvéseinek, gondolatainak. így pl. szemükben is elsődleges fontosságú volt a műveltség emelése, a gyermekek nevelése, s tudták, hogy ehhez fölöttébb szükségesek a jó iskolák. Önismeret, nemzeti önismeret hiányában aligha képzelhető el folyamatos fejlődés, a folyamatosság pedig a civilizáció lényege. A török kiűzése után az egyik sürgető feladatnak a folyamatosság helyreállítása látszott a magyar haza múltjának és korabeli állapotának feltárásával, leírásával, amelyre országismertető munkák sora tett kísérletet. Méretével, átfogó koncepciójával kiemelkedik az evangélikus tudós, Bél Mátyás Notitiája, amely a "magyar glóbusz" minden addiginál részletesebb bemutatására, történeti-földrajzi ismertetésére vállalkozott. (Az enciklopédikus mű sajnos befejezetlen maradt, csak a megyeleírások első négy vaskos kötete jelent meg 1735-tól 1742-ig.) Bél e művében szintén követni akarta az idegen országok példáit, tudósaik országleírásait tartotta szem előtt, felhasználta azonban a hazai országismertető irodalom eredményeit is. Tudjuk, hogy Bél Mátyás ismerte a pozsonyi líceumban tanuló Markovícz Mátyást (1707-1762) és az idősebb Tessedik Sámuelt (1710-1749), szelleme megérinthette őket abban az iskolában, amelyet korábban Bél emelt nagy hírre az oktatást modernizáló reformjaival. A XVIII. század első felében Békés vármegyébe érkezett íelvidékiek közül e két energikus és igen művelt lelkész emelkedik ki: Markovicz, akit 1734-ben hívott meg a szarvasi gyülekezet, és az idősebb Tessedik, aki Pozsony és a jénai egyetem után a békési tájra is követte barátját. Tessedik 1744-től működött lelkészként Csabán. A felvidéki iskolákban és a jénai egyetemen kiváló tudásra és műveltségre tehettek szert, tanulmányaik után pedig gazdag könyvtárral felszerelkezve foghattak lelkészi működésükhöz, az emberek alakításához, neveléséhez. Pozsonyban és Jénában sokat magukba szívhattak a pietizmus felfogásából, szelleméből. A pietizmus alapjában vallási reformmozgalom volt, amely a XVII. században megmerevedő protestáns ortodoxia elsősorban a dogmatikai tisztaságra ügyelő - konfesszionális vallásosságával egy bensőséges, érzelmileg megélt, tettekben kifejeződő vallásosságot állított szembe. A keresztény vallás lényege tehát nem bizonyos tételek, dogmák összessége, hanem megélt hit, világos morális alapelvek és az ezeknek megfelelő életvezetés. A korabeli pietisták aszketikus morálja nem a világtól elforduló, szemlélődő életre indí-