Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

ÉVFORDULÓS MEGEMLÉKEZÉSEK

Az Úr egyedül az elsőt méltatja figyelemre a három közül. Válasza érintetlenül hagyja a Titkot, hiszen - ismételjük - belülről szól, s az ember belső bizonytalanságát ez alkalommal pozitív értékként erősíti meg. De a lélek halandósága vagy halhatatlansága igazából akadémikus kérdés is a mindig a mában élő és cselekvő ember számára, akit körülvesz léte ezernyi feladata és kihívása. Az Úr visszamutat Ádámra, mint önmaga egyetlen iránytűjére: "Karod erős - szived emelkedett: Végetlen a tér, mely munkára hív, S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd Szüntelenül, mely visszaint s emel, Csak azt kövesd." A föld az emberé; övé a tett öröme és felelőssége a következményekkel együtt, övé a jó, a rossz, az értelem, az erkölcs és a szív, ahonnan majd a gyász és kudarc óráiban újra meg újra felhangzik a legyőzhetetlen "Mondottam, ember: küzd és bízva bízzál!" A katarzis is az emberben van: a puszta tény, hogy Ádám van és olyan, amilyen, hogy képes volt az önérdeken túlemelkedő cselekvésre, a nemességre, a jóságra, a szenvedélyre, a túllépésre megismerés és tett örök balsikerén - ez az ő, és a mi, szerény, evilági "megváltásunk". Ádám azt hallotta, amit hallani kívánt, s amihez rövid valódi és hosszú álomélete eddig is ösztönösen igazodott. A lét hulláma ismét a magasba csap, az új nemzedék felé, melyet Éva méhében hordoz, s melynek szívverése máris dZ apa életének ritmusát lükteti tovább. Tegyük a kezünket a szívünkre: van-e, lehet-e más lezárása a Tragédiának, mint ez az - oly sokszor kifogásolt - imperatívusz?! Miskolczy László