Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

ÉVFORDULÓS MEGEMLÉKEZÉSEK

EGY TRAGÉDIA KÉRDŐJELEI Madách halálának 125. évfordulóján Megjelenése óta, immár csaknem 130 esztendeje, nem csitul a zajgás Az ember tragédiája körül. Jó jel: a mű él és hat. Csak jelentós műveknek adatik meg a tisztesség, hogy folytonosan kommentálják, újraértelmezzék, sőt, szélsőséges szenvedélyekkel értékeljék őket. Akárcsak a nála is többet vitatott Hamletet, Az ember tragédiáját is a nagyság és a titok aurája övezi - mert mindkettő a titokról beszél: az emberi állapot misztériumáról. A látszatra bombasztikus cím, úgy tűnik, megtartja, amit ígér: Ádám tükrében önmagunk sorsát szemléljük. Húsbavágó személyes érintettségünk okán egy kicsit mindnyájan saját - illetve saját korunk - Madáchát olvassuk. Ez eddig rendjénvaló: a többértelműség minden jelentős költészet lényegi sajátja, kivált épp a tragédiáké; a múló idő változékony arcuk más és más vonásait vonja reflektorfénybe. Megértjük hát, ha például Szerb Antal a két háború között a történelmi színek mozgásában elsősorban individualizmus és kollektivizmus csatáját észleli, - a konfliktus tudniillik valóban része a Tragédiának - s közben a demokráciák és a fasizmus érlelődő összecsapására, s benne saját bizonytalan jövőjére, gondol. Rendjénvaló és elkerülhetetlen a többféle olvasat, de csak addig, amíg a művet belülről - saját világából kiindulva - tanulmányozzuk, s nem külső erők és ideológiák utólagos megerősítéséhez vagy cáfolatához keresünk benne támaszt, illusztrációs anyagot vagy érveket. A Tragédia saját külön tragédiája, hogy éppen legkiválóbb erényeivel - a koncepció világirodalmilag is egyedülálló grandiozitásával, szerkesztésének feszes ökonómiájával s a gondolatok megfogalmazásának aforisztikus tömörségével - vált különösen sérülékennyé a legkülönfélébb irodalmon kívüli (ha nem irodalomellenes) megközelítésekkel szemben. A gondolatilag túltelített színek körül mindig ott őgyelegtek az ügyeletes püspökök és metafizika-professzorok, hivatásos és önjelölt hegeliánusok és pártideológusok, hol helyeslően bólogatva, hol szemöldöküket ráncolva. Ennek a felesleges nyüzsgésnek, a kívülállók kényszeres-megszállott ideológiai fecsegésének tudható be a rég fennálló zűrzavar. Állítom, hogy nincs mű irodalmunkban, mellyel kapcsolatban több irreleváns nézet - sőt vád - volna közforgalomban, s hogy ennek következtében nincs mű, mely jobban rászorulna arra, hogy az olvasói józan ész és ép erkölcsi érzék oltalma alá helyezzük megint, akár úgy is, hogy