Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

ÉVFORDULÓS MEGEMLÉKEZÉSEK

olyan evidenciákat szögezünk le, melyek puszta említése is a szócséplés jogos vádját vonná magára, mondjuk, a Bánk bán kapcsán. XXX A legősibb, a művet születése óta nyomon kísérő "vádpont" természetesen a pesszimizmusé. A Világos utáni nyomott közhangulatban érthető is, hogy az első - és máig legzseniálisabb - bíráló, Arany János, kötelességének érzi, hogy üdvözlő beszédében védelmébe vegye a Kisfaludy Társaság legújabb tagját: "Mellőzöm a kérdést, hogy a pesszimista irányú költő megszűnik-e csupán ezáltal költő lenni; hisz úgy pl. Byron nem volna az. Úhajtandó ugyan, hogy a költői lélek teljes harmóniában legyen a világai; de ha nincs: ki tehet róla? A művészet harmóniája nem mindig az optimizmusé is egyszersmind." Majd lejjebb, a mű egészének kisugárzásáról: "Ez nem a szerző pesszimizmusa: ez magából a szerkezetből foly így." (Prózai művek, 1975, 882-883.0.) Figyelemreméltó szavak: később gyakran idézik őket, de ritkábban gondolják végig, s még ritkábban fogadják meg a bennük rejlő többszörös figyelmeztetést. Arany különválasztja a szerző világnézetét mint magánügyet a műtől mint közügytől; elutasítja az optimizmus-pesszimizmus ellentétpár esztétikai illetékességét a mű(vek) megítélésében, különösen a "pesszimista" jelző megbélyegzésként való használatát; s végül leszögezi, hogy az alkotás immanens, a forma (szerkezet) sugallja a bonyolult üzenetet, s nem az író személyes, esetleg verbalizált, elfogultságai. Ehhez keveset tehetünk hozzá. Legfeljebb azt, hogy a tragédia, minden műfajok legemelkedettebbike, mely még ezredévek múltán is őrzi titkos affinitását a kultikushoz, a mítoszhoz, a természet- és emberfelettihez, - s amely mindig épp a megbomlott, majd helyreállt Rendről beszél - meghatározásánál fogva eleve túllép a hétköznapi életérzéseken. Más síkban és térben él: a tragikus élmény túl van a legvadabb pesszimizmuson, és innen akár a legóvatosabb optimizmuson. Saját terét teremti meg, a lélek és a természet félhományos határmezsgyéjét, ahol Hamlet tépelődik a halálon, és a tébolyult Lear az emberi gonoszság és szenvedés feneketlen örvényei fölé hajol. x x x Noha alig van írónk, aki oly eltökélten és következetesen elhatárol-