Erdmann Gyula: Honismereti füzet 1. - Körösök vidéke 1. (Gyula, 1988)

A békési táj írója

Élete legnagyobb tettének a parasztszínházat tartotta. Ez adott számára célt és hitet a reménytelenségben. Itt ismerte fel a „tiszta népi forrás" csodás erejét, itt szabadult meg koloncként hordott konvencióitól, itt talált rá a „nyugodt, boldog, harmonikus" életre. Akkor is felfrissült itt, amikor már a régebben még életörömöt adó intellektuális világ zaja is izgatta. Amikor félreérthetetlenül megbizonyosodott arról — sietnie kell témái kidolgozásával. „Ki tudja, meddig tart még" — tudniillik az élet. „Fáradt vagyok, a kíváncsiság mindenképp kiszikkadt belőlem. Egyre fogy az olaj." Itt mindig erőre kapott; a keserű valóság rémképeinél erősebbnek bizonyult az álom. Kellett ez a hit, ez az életcélt adó halvány reménysugár. Kellett az álom. Nélküle értelmetlen és felesleges minden. „Ha egyszer az élet az ember szívéből az álmokat kimossa — írta Rózsa Miklósnak —, akkor hiába dalolnak a pacsirták, hiába van ezer virág a mezőn. A dalra nincs visszhang a szívben, s a virág illata is eliramlott. Csendes, néma a szív, csendes, néma a világ." A parasztszínház, amelyben Molnárné Zalai Juliannák, Kulcsár Pálok, Puskás Lidik, Czombos Janik, Czombos Mihályok, Rétes Marik, Béniám Vicák, Györgyi Jóskák, Misinszki Francik, Éliás Józsefek stb. nevelték és szórakoztatták a puszta szegény lakóit a tanító kisasszony Supkégel Flórával és Bartos Rózával, nemegyszer Plautus, Shakespeare, Molière darabokat is műsorra tűzve, Justhnak a magyar paraszt szellemi fogékonyságáról, magas fokú megjelenítő készségéről alkotott elvét kétségbevonhatatlanul igazolta. Életelixir volt számára a színház — gyógyszer a végső kétségbeesés ellen. 1894. október 9-én halt meg Cannes-ban, s 21-én temették el Pusztaszenttornyán — a parasztszínházban. Innen vitték át csontjait a felszabadulás után a gádorosi temetőbe. Elek László