Erdmann Gyula: Honismereti füzet 1. - Körösök vidéke 1. (Gyula, 1988)

A békési táj írója

A BÉKÉSI TÁJ ÍRÓJA Justh Zsigmond (1863—1894) A dél-alföldi békési táj írója volt. Nemcsak születési helye, de sírja is hozzáköti. Méginkább az az őszinte szeretet és nemes tenniakarás, amellyel a szenttornyai-csabacsüdi határhoz és annak szorgalmas, dolgos népéhez tapadt. A legizgatóbb életpályák egyikét vallhatta magáénak. Érthető hát, hogy nagyon ellentmondásos a megítélése is. Féja Géza Móriczhoz hasonló tudatos gyűjtőnek tartotta, ki „alkotó dagályának teljében", 31 évesen ment el, Diószegi András „rossz időből kihullt apostolt", „igen tehetséges, remekre képes művészt" látott benne. Bóka László „fintorgó türelmetlenséggel" viszont szánalmas dilettánsnak nevezte, kinek műveit nem szabad túlságos igénnyel olvasni, hiszen még magyarul sem tud jól, nem is társadalmi forradalmár, csak egyszerűen „arisztokrata volt". Életművének — mindenekelőtt pedig naplóinak alapos ismerője és avatott ismertetője: Halász Gábor ugyanakkor azt vette észre, hogy a külföldjáró beteg íróban „nem divat az érdeklődés, hanem belső kényszer és kielégíthetetlenség, folytonos láz és önművelés, élvezet és kötelesség egyszerre".01yan író, akiasorsokban felismeri a tipikusát és a társadalmi képletek mögött állandóan az egyedit keresi. Egyet kell értenünk vele. Justh Ignotusszal folytatott vitája is ezt erősíti. A következőket írta neki: „Ön azt akarja, legyen a magyar [író] szélesebb látókörű, kozmopolitább [értsd: internacionalista látású]. Mi is, de aztán, ha már egyszer sokat látott, de csakis akkor térjen vissza közénk, forduljon tán magához a néphez, abban gyökerezve írjon olyan dolgokat, amelyeket minden nép nyelvén megértenek..., s amely a magyar nép még fejletlen látású, de mély filozófiájában gyökerezik". Vagyis a széles körű világismeretre emberi és közösségi tulajdonságaink csalhatatlan felismerése, helyzettudatunk erősítése szempontjából van szükség. A Halász Gábor által helyesen érzékelt nagyfokú érdeklődés kielégíthetetlensége, belső lelki kényszere és a Justhban szüntelen munkáló önművelődés láza magyarázza, hogy Péterfy Jenővel ellentétben, ki írónk második művének: a Káprázatoknak a hőseiben francia „vicomtefigurákat" látott s a novellás kötetet „etwas grün "-nek minősítette (megadva ezzel a későbbi kritikák félvállról kezelő, kissé pejoratív alaphangját), mi inkább Bori Imrével értünk egyet, aki Justh első regényén, a sokáig kiadatlan és csak jóval Péterfy halála után publikált Ádámon is észrevette már, hogy az írót „nem a képzelet, hanem a realitás, nem az eszményítés vágya és akarata, hanem a valóság pontos elemzése" érdekelte. Ősi, eredetileg felvidéki arisztokrata család második gyermeke