Kereskényi Miklós: A gabonafélék termelése és a kilenced szedése a gyulai uradalomban 1730-1737 - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 12. (Gyula, 2015)

Feudális földjáradék, jobbágyi adózás - Kontraktus - taxa - robot

bi település, amelyekről egyelőre még nem kerültek elő források, sem maradhattak ki a „sorból”. A Harruckern-uradalom levéltárából 1751-től szinte „eltűntek” a gabonakilen- ced-jegyzékek. Nyilván nem a véletlen műve, hanem a szerződések megkötése a jelenség alapvető oka. 1750-ben még 12, 1751-ben négy település gazdáinak a termelését írták össze. 1752-ben egyet sem.45 Később négy település összeírásai szórványosan felbukkannak az ötvenes évekből. Ennek az a magyarázata, hogy az uradalom nem kényszerítette rá a szerződést a közösségekre, miként azt a békésiek megegyezése mutatja, egyetértésre, „consensus”-ra46 törekedtek. A települések nagy részének tetszett ez a megoldás, mások nem kértek belőle. Ebből az is következett, hogy időnként visszatérhettek a természetbeni fizetésre is. Az erős kényszer hiányát a békési és a németgyulai (ismert) megegyezés összehasonlításából is észrevehetjük, mert nem teljesen azonosak. Ez esetben Békés szinte mindent, a kiskilenced, a bor, a bárány, a méh után járó adózást is pénzben váltotta meg. Meg lehetett azt is csinálni, hogy bizonyos terményeket pénzben, másokat természetben fizették a falusi közösségek.

A kérdőpontokra adott válaszaikban minden településen állították, hogy a „legelső valóságos contractus”-t 1762-ben vezették be. Ezek is hároméves megegyezések voltak, amelyeket Cseh Edit az Európában és Magyarországon is elterjedt „Zeitpächter” kategóriába sorol.47 Viszonylag egységes rendszerbe foglalva készült el a dokumentum. Cenzust a „sessiók” után, árenda címén minden haszonvételért (kis- és nagykilenced, valamint a pusztabérlet, a korcsmáltatás, a mészárszék, malom, rév és a kerti vetemények) pénzben, de a fa, vagy a szénakaszálás boglyáinak hordását természetben teljesítették. Egy 1733- ban készült összeírás szerint már akkor is ez volt a gyakorlat.

Mindezek alapján, ha nem is a maga teljességében, de nagy vonalakban a kép kezd kitisztulni. A forrásokból származó információkat két csoportra bonthatjuk. Az egyik az adminisztrációs technika kérdéskörébe tartozik. Az első évtizedektől fogva megállapították az egyes járadékok megváltásának pénzben kifejezett értékét. Mindez a már említett 1733-as adatfelvételből egyértelműen kiderül.48 A kilencedbe felvett termények esetében ekkor még nem határozták meg az átváltási kulcsot, tehát terményben adóztak. Az adózásról a bírói számadásokból, illetve az uradalmi adminisztráció dokumentumaiból tájékozódhatunk. Egyetlen településnél, Békésnél nem tüntették fel a megoldási kulcsokat. Elképzelhető és a kérdőpontra adott válaszukból az derül ki, hogy ők már ekkor libellust használtak. A fentebb leírt gyakorlat bevezetésének időpontját nem ismerjük. Jó okunk van feltételezni, hogy az az 1731. évhez, az uradalmi adminisztráció belső reformjának idejéhez köthető. Kisebb változtatásokkal ez lehetett a gyakorlat az 1750-es évek elejéig. Akkor részletesebb, jobban átlátható, s az egységes, jól áttekinthető adminisztráció felé tett lépésként általánosan bevezették a külön könyvecskéket. A tartozik-követel gyakorlatának logikáját követve abban tüntették fel a közösségek a kirótt járadék nagyságát és a fizetés állapotát. Ezek a libellusok 1762-ben az első „tényleges contractus bevezetésével” szűntek meg. Mindhárom időszaknak és a taxás jogi állapotnak is közös jellemzője, hogy nem kényszer alkalmazására, hanem a felek közös megegyezésére törekedtek.

45 MNL OL P 418. S. 74., 75., 76. Ez utóbbi már 1765-ben készült, és Székudvar terménykilencedét tartalmazza.

46 Molnár 1999.172. p.

47 Cseh 1989. 287. p.

48 MNL OL P 418. S 18.1733.

19