Dóka Klára: A Körös- és Berettyó-völgy gazdálkodása az ármentesítés előtt és után - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 10. (Gyula, 2006)

V. Gazdálkodás a vízszabályozások nyomán a 19. század második felében - 6. A parasztgazdaságok és uradalmak gazdálkodása a 19. század utolsó harmadában

A feudális viszonyok örökségeként - amikor az úrbéri földeket a faluhatár viszonylag szárazabb részén mérték ki - a hajdani mocsarak, időnként vagy huzamosabban víz alatt álló puszták és egyéb határrészek a nagy- és középbirtokosok tulajdonába kerültek. A feudális kötöttségek megszüntetésével e birtokosok elvesztették az ingyen munkaerőt, sőt a náluk robotoló jobbágyok igaerejét, szállítóeszközeit stb.-it is. Mivel a birtokosokat a vízszabályozási kölcsön terhe is nyomta, nem volt lehetőségük a gazdaság korszerűsítésére, de rendszerint munkabér fizetésére sem. Lassan haladt a gazdasági épületek emelése, gazdasági eszközök pótlása, ami a bérleti rendszer továbbélését segítette elő. A birtokosok így csak korlátozottan tudták a hajdani vízállásoktól és elöntésektől felszabadított határrészeket kihasználni. A lehetőségek viszont a 19. század végére már adottak voltak. A szántók és a felszántható területek mennyisége megnőtt, a hajdani mocsarak megszüntetésével elsősorban a réteké csökkent. A korábban „vizes" települések határa legalább a külterjes állattartásra alkalmassá vált, sőt a további kiszáradás a szántóterületek újabb extenzív növekedésének lehetőségét rejtette magában. A rendszeres szabályozások megindulásakor- az 1850-es években - egész Európában gabonakonjunktúra bontakozott ki, és mint jeleztük, elsősorban a nagybirtokosok bíztak a gabonatermelés sikerében, de amikor a munkálatok befejezése után eke alá fogták területüket, a gabona ára már igen alacsony volt. Az állattenyésztésben visszaesett a korábban hagyományos sertéstartás, és tovább vesztett jelentőségéből a juhászat, amely a 19. század első felében is csak gyapjúkonjunktúrák idején biztosított komolyabb jövedelmet. A fő terület a szarvasmarha- és lótartás volt, elsősorban a szükséges igaerő pótlása és a megnövekedett, de még nyirkos legelőterület kihasználása érdekében. Utóbbi szintén nem mutatott az intenzív fejlődés irányában. Csak a birtokosok egy része tudta megtenni az első, fontosabb lépéseket a gazdaság korszerűsítése felé az ugar felszámolásával, a földművelés korszerűsítésével és az istállózó állattartással. A vizsgált ártéri településeken a lakosság 1851 és 1910 között kb. 70%kal emelkedett. Ez egyfelől azt jelentette, hogy a munkaerő a víztől felszabadult területek megműveléséhez rendelkezésre állt, másfelől viszont azt, hogy e területeknek az itt élőket el is kellett tartani. Kétségtelen, hogy a munkálatok nyomán a nincstelen vagy kevés földdel rendelkező rétegek is új lehetőségekhez jutottak; a leginkább érintett Békés megye a Viharsarokkal és Bihar keleti része mégis az ország legszegényebb vidékei közé tartozott. Nemcsak az eladósodott, birtokaikat nehezen korszerűsítő nagybirtokosoknak és parasztgazdáknak nem volt lehetőségük a természetátalakító munka eredményeinek hasznosítására, hanem a legszegényebb rétegeknek sem volt módja bérmunkára sem a fejlődésre képtelen nagybirtokon, sem a befejeződött vízszabályozásoknál, vagy a vasutak építésénél. A Körös- és Berettyó-vízrendszer szabályozásának értékelése bonyolult feladat. Korbély József, a szakmailag kompetens társulati mérnök 1916-ban írt