Dóka Klára: A Körös és a Berettyó vízrendszer szabályozása a 18-19. században. Egy táj kialakulása - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 7. (Gyula, 1997)

4. Vízszabályozási munkálatok a megyei törvényhatóságok irányításával (1744-1802)

tisztításánál, csatornák építésénél dolgoztak. A vármegyei közmunkát 1844-ig semmiféle, rendelkezés nem korlátozta, és annak kiállítása főként a több munkáskezet igénylő, földművelő megyékben okozott gondot. A dologi kiadásokat és a munkavezetők bérét a megye házipénztárából fedezték. Ha az egyes munkákat illetően a megyék között vita támadt, a helytartótanács, vagy az általa kiküldött „királyi arbiter" döntött. Egyes földesurak, községek vagy városok javaslata alapján a helytartótanács kötelezte is a megyét bizonyos feladatok elvégzésére. Mivel a nemesség adómentes volt, és nemest közmunkára sem lehetett kötelezni, a vízszabályozások összes terhe az adózó lakosságra maradt. Az elvégzett munkákat közérdekűnek tekintették, sőt a forrásokból úgy tűnik, hogy a felszabadított területeket - az uradalmak birtokjogának fenntartása mellett - a jobbágyok kilenced és egyéb terhek fizetése mellett használhatták. A megyei tevékenységen belül végeztek vízszabályozási munkát az egyes mezővárosok és községek is, amelyek a helyi lakosság vagy annak egy-egy csoportja (pl. kereskedők, malomtulajdonosok) érdekeit szolgálták. A vizsgált területen szabad királyi város nem volt: Nagyvárad püspöki fennhatóság alatt állt, Arad pedig csak 1836-ban kapta meg ezt a státust. E szabályozásoknál - a közmunkán kívül - az érdekeltek pénzzel is hozzájárultak a munka sikeréhez. A vízimunkálatok második csoportját a földesurak saját uradalmaik bővítése érdekében kezdeményezték. Kézenfekvő volt, hogy itt a jobbágyok robotban dolgozzanak, azonban az 1767-es úrbérrendezés után ez már nehézségekbe ütközött. E szolgáltatást ugyanis az uralkodó évi 52 igás, illetőleg 104 nap gyalogrobotban maximálta, és ha ebből a földesúr vízimunkálatokra igénybe vett, saját birtokairól vonta el a munkaerőt. Jobb megoldásnak látszott tehát, ha ezeket a feladatokat bérmunkában végezteti el, az általa foglalkoztatott uradalmi mérnök irányításával. Természetesen a víztől felszabadult területek ilyenkor rendszerint az allódiumot gyarapították. A korai vízimunkálatokban súlyos gondot jelentett az egységes irányítás hiánya. A helyzet 1788-ban annyiban javult, hogy megszervezték a Vízi és Építészeti Főigazgatóságot, mely műszaki segítséget nyújtott a helytartótanácsnak az egyes kérdések elbírálásában. 1777-ben létrehozták a sóalapot, melyből a vízi munkálatokra is fordítottak, azonban e kiadások elsősorban a nagyobb, országos jelentőségű folyók szabályozását szolgálták. A többi esetben legfeljebb a mérnökök fizetését, alkalmanként a felügyelők napidíjait, és a szerszámok árát lehetett ebből az összegből fedezni.