Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

IV. „Az ország papja”

felében két tekintélyes úr kopogtatott be hozzá, akik a pesti gyülekezet nevében a soron következő, február 2-i magyar nyelvű istentisztelet megtartására kérték fel, minthogy a város „rendes" papjai nem elég jártasak a magyar nyelvben. Közben nagy titokzatosan azzal siettek nagyobb nyomatékot adni szavaiknak, hogy tudatták: fellépése nagy fordulópontot jelenthet nemcsak az ő, de a pesti magyar gyülekezet életében is, amely éppen most fáradozik önálló magyar egyházközség és lelkészi hivatal kiépítésén. Kiváló mentora: Kis János tanácsára gondolva, Székács nem akart elhamarkodottan dönteni. A tapasztaltabb Bajzához ment, hogy tanácsot kérjen tőle - mit tegyen. Mint kiderült, helyesen cselekedett. A nagy tekintélyű kritikus tökéletesen ismerte a körülményeket, s mint bevallotta: ő maga ajánlotta őt az evangélikus egyházatyák figyelmébe, abban a reményben, hogy a nemzeti ébredést szolgáló magyar irodalom munkás tagjaként egykor majd az új evangélikus eklézsiának is a díszére válik. A megadott időpontban - éppen 27. születésnapján - Székács meg is tartotta emlékezetes prédikációját. Attila-dolmányban és bajuszosan, minthogy Lang Mihály - a német egyház rendes lelkésze - előre figyelmeztette: ha nem vágja le a bajuszát, úgy az akkori szokás szerint reverendában nem engedi fel a szószékre. Székács a következő lakonikus szavakkal oldotta meg a gordiuszi csomót: „ Vagy megválasztanak egykor pappá, vagy nem; ha igen, elég időm lesz levenni a bajuszt akkor is, ha nem, no hát megmarad a bajuszom". Később valóban állta a szavát, pedig - ahogy közeli ismerőseitől és paptársaitól tudjuk - sokat szenvedett miatta: „Többször kisebesedett a bajusza helye". Annyira, hogy még az orvosai is megpróbálták rábeszélni: növesszen bajuszt és szakállt. O azonban kitartott fogadalma mellett. Nem akarta, hogy a világ azt mondhassa: „ Az öreg Székácsnak elment az esze". A borotválatlan, bajuszos papokat nem kedvelte. Szuperintendens korában még a felavatásra váró papjelöltek bajuszviseletét sen nézte jó szemmel. Víghangütésű Búcsú című szatírájában jól érzékeltető szubjektív élmény birtokában, nem kis malíciával így kért bősz tettéért engedelmet: S téged óh, bajusz, Alázatos szavakkal megkövetlek, Hogy hozzád nyúlni vakmerő valék, Dehogy kiáltok borbélyt ellened, Virulj az orrok árnyékában tovább is, Míg a kegyetlen borbély, a halál Ha bár protestálnak is, megborotvál 66