Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

III. Nikolics Péter házi nevelője

és Berzsenyi, Vükovics, Szentmiklóssy, Kölcsey, Bajza, Vörösmarty, Erdélyi, Vachott Sándor, Petőfi, Arany stb. hasonnemű darabjaival. A gondolatokat rövid, csattanós formában összegező epigramma a látszat ellenére sem nevezhető könnyű műfajnak. Fordításuk sem oly „ gyerekjáték,..., mint első tekintettel vélnők". Még csak közkedvelteknek sem mondhatók - az olvasók alig méltatják figyelemre. Szerények, „ mint San Marino Európa egyéb státusaihoz képest: ... a magas epopeia s a kolosszális dráma mellett észrevétlen elenyésznek" - fájlalta Bajza. Szépségük a miniatűrök szépsége - a tökéletes logikai-érzelmi egység: a nemes egyszerűség és a kristálytiszta zárt forma. Művészi értékük és hatásuk a gondolat világos és tömör megfogalmazásától, szigorú okfejtésétől, célzatos logikai rendjétől, a szó fokozott kifejező erejétől s a felesleges cicomákat és közhelyeket kerülő szabatos stílustól függ. Ezért nehéz idegen talajba úgy átplántálni őket, hogy „ saját színöket és illatjokat el ne veszítsék". Elévülhetetlen érdemeket szerezhetne az - állítja Bajza a továbbiakban -, aki „ a görög földnek ezen kedves termékeit a magyar ég alatt is virulatra hozná". Talán éppen a kínálkozó lehetőséget és az erre alkalmas személyt vélte felfedezni Bajza a görög nyelvet és szellemet jól ismerő Székácsban, a meditáló ifjú költőben. Szorosan hozzátartozik az igazsághoz, hogy a felvilágosodás kori úgynevezett deákos költők (Révai Miklós, Rájnis József, továbbá a „zörgős lantúpap": Fábchich József, meg a leoninusokat farigcsáló Édes Gergely), illetve néhány jeles kortársuk (Verseghy Ferenc, Péczeli József, Ráday Gedeon, Csokonai, Földi, Kazinczy, Kölcsey stb.) már Székács előtt, vagy vele csaknem egyidőben sokat tettek azért, hogy a görög költészet nagyjainak műveit a hazai olvasókkal megismertessék. Ők azonban többnyire a kiemelkedően nagyok (Homérosz, Szapphó, Aiszkhülosz, a lírikus Alkaiosz, Aiszoposz, Pindarosz, Platón stb.) követei voltak, s kevés figyelmet szenteltek az epigramma-szerzőkre (Makedoniosz, Lukilliosz, Szidoniusz és Thessal Antipater, Rhuphinosz, Agathiasz, Meleangrosz, Kallimakhosz stb.), akiknek korszerű - a reformkor szellemével rokon gondolatait, erkölcsi maximáit, megszívlelendő életelveit, okos életszabályait ő szólaltatta meg ekkor a leghűbben és legsikeresebben. Nem jelenti ez azt, hogy Székácsnak mindig sikerült a mély érzéseket fenséges nyugalommal ötvöző epigrammák művészi átköltése, a horatiusi utile et dulce: a hasznos és édes elv helyes arányának a megtalálása és ügyes keverésének az érvényesítése. Azt sem állíthatjuk, s ez eredeti kísérleteire is érvényes - számuk kb. 200 -, hogy a legalapvetőbb műfaji szabályokhoz mindenkor tartani tudta magát. Gyakran találunk nála is felesleges, úgynevezett epikus jellegű szavakat és „ mellékideákat", logikai és művészi egységet zavaró motívumokat, pedig könnyen felismerhető, 48