Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

IV. „Az ország papja”

is ő búcsúztatta 2 hónappal hamarább, 1849. március 23-án. Valószínű tehát, hogy az összeomlás napjaiban indultak el oltalmat keresni. Azt sem tudjuk - a Békés megyei Levéltár iratai nem adnak felvilágosítást rá -, mikor távoztak rejtekhelyükről. Mindössze annyi bizonyos, hogy Székácsot a katonai törvényszék 1851-ben előállította Pesten, ahol is „nyílt bátorsággal és meggyőző erővel védte magát, azonban alighanem börtönbe kerül, ha hűséges lelkésztársa, Lang Mihály (a német gyülekezet lelkésze) közbe nem veti magát érette". Olyan „páratlanbuzgalommal és bátorsággal védelmezte", hogy a katonai törvényszék végül (ezt aligha remélte valaki) „büntetlenül bocsátotta el" - olvassuk a Székács-emlékkönyv vezértanulmányában. Az viszont egyértelmű tévedés, hogy Világos után a Neugebaude - a hírhedt Újépület - papja volt, ahogy ezt a Küzdelem, bukás, megtorlás című kötet jegyzetanyaga állítja. Nem. A rabok és bűnözők lelki gondozása a pesti papok egyik legnehezebb és legszomorúbb kötelessége volt. Ebben a minőségben többször hárult rá is súlyos morális teher. Vay Miklós: Öt hét a pesti Újépületben című memoárjában 1852. szeptember 9-i keltezéssel például ezeket jegyezte le: „Megint kivégzés történt. Székács lelkész kísérte a szerencsétlent a vesztőhelyre, egy nagy erős fiatalembert. A porkoláb beszélte, hogy nem engedte a szemét bekötni. Egészen nyugodt volt. Borzasztó, hogy a három golyó dacára sem maradt rögtön halva, s mint egy megsebzett bika, ordított, míg egy újabb lövés ledöntötte az óriást". Elképzelhető, milyen érzéssel nyújtott vigaszt neki ő, a csaknem sorstárs. Az 50-es években Székács nagy önfegyelemmel, némán tűrte az erőszakos önkényt. Nem kereste a politikai feladatokat, bár magasfokú erkölcsi felelősséggel viseltetett a revolúció áldozatai és bebörtönzött hősei iránt a deáki passzív rezisztencia legsúlyosabb, legkilátástalanabb szakaszában is. Ha tehette, azért segített rajtuk. 1856-ban például, amikor Békés megye szabadságharcos kormánybiztosa - Boczkó Dániel - a börtönből adott hírt neki nehéz helyzetéről, s arra kérte: amennyiben teheti, járjon közben a mogorva börtönparancsnoknál, „ha nem is teljes szabadon bocsáttatása, de legalább a gyöngédebb bánásmód kieszközlése" végett, - gondolkodás nélkül nekivágott a fáradságos útnak. Kufsteinba utazott - Koszorús Oszkár véleménye szerint Olmützbe -, és találkozót kért a szenvtelen arcú, érzéketlen katonai parancsnoktól a „becsületes, derék aggastyán" érdekében, „ki életében tán csak egyszer hazudott. Mikor ... húsz évi fogságra ítélték; elnevette magát, s monda: most az egyszer megcsalom a németet, s meghalok ott". „Hazugságát" Székácsnak köszönhette, aki elébb hosszan tűrte a tiszt közönyét, és hiába igyekezett emberségre bírni a teljhatalmú, rettegett főparancsnokot, majd, 94