Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

IV. „Az ország papja”

gítését, továbbá az önállósodási folyamat alatt létesített terézvárosi magyar-német elemi iskola átszervezését újabb nagy erőpróba: az együttes irányítású központi elemi iskola és gimnázium korszerűsítése követte. Ezekhez is jelentős tőke kellett. Tetézte a gondot, hogy a templom közvetlen közelében elterülő - egyházpolitikai és iskolai érdekből egyaránt fontos Sütő utcai telek megvásárlására is tartalékolni kellett. Székácsa telek tulajdonjogáért vívott harc sikerében bízva, azzal párhuzamosan, roppant zseniális tervet terjesztett az egyházközség elé. Azt ajánlotta: kétemeletes iskolával építsék be a paplak és a templom közötti területet („elöl is, hátul is''), de úgy, hogy a földszintet ne iskolai célra hasznosítsák, hanem ott annyi bolthelyiséget alakítsanak ki, amennyinek a bérleti díja fölösen fedezi a 200Ö0 forintos adósság kamatait is. Indítványa egycsapásra megnyerte mind a világi vezetők: presbiterek, felügyelőbizottsági tagok, mind a hívek tetszését. Segélyt kérő szava nem is maradt kiáltó szó a pusztában. Megindult az általános gyűjtés. Megint a főgondnok: Liedemann Sámuel járt elöl jó példával, akinek 1200 forintos felajánlása hitet erősített és kedvet adott. Győry Vilmos Székácsról írt tanulmánya szerint - tette olyan jótékony hatást gyakorolt a gyülekezet tagjaira, hogy erejüket megsokszorozva adakoztak, s „ a megindított aláírás még azon évben 14000 forintot eredményezett". Ennek a híveket nem csupán akcióegységbe, de szoros közösséggé formáló-tömörítő gyűjtésnek a példás sikere késztette a nagy patrónust: Mária Dorottyát arra, hogy Székácsot „az ország első koldusa" címmel illesse. Természetesen minden bántó él nélkül. Aligha volt ugyanis még egy összefogás a korban, amelyet - bármily vonzó, bármily ötletes, bármily ragyogó program támogatott is - ilyen lelkesedéssel, ekkora hittel és öntudattal tett volna magáévá és vitt volna sikerre egy alapjában véve kis létszámú, zárt körű csoport, mint ezt. A boldog emlékű Mária Dorottya jelzője (meghalt 1855-ben) - nem férhet hozzá kétség - az egyházépítő lelkész fáradhatatlan buzgóságának és tüneményes sikerének az elismerése és őszinte dicsérete volt. Hogy félreérthetetlenné tegyük a főhercegnő gondolatát, meg kell mondjuk: Székács sohasem volt „mendikáns"-kolduló barát. Nem volt tagja olyan szervezetnek, olyan vándorló, a nép körében karitatív tevékenységet folytató, önfenntartó egyesületnek, diakónus közösségnek, még kevésbé valamiféle protestáns „ szerzetesrendnek", amely - akár a ferencesek, szerviták, domonkosok stb. - alapszabály szerint semmiféle vagyonnal nem rendelkezhetett. Ő tudatosan és céllal gyűjtött, s a befolyt pénzt egyháza anyagi erősítésére, az evangélikus nevelés és oktatás általánosabbá tételére és minőségi javítására fordította. Szükség is volt erre, minthogy a fiatal pesti egyházközség iskolaépítő 75