Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

III. Nikolics Péter házi nevelője

nek szomorú és kisszerű megnyilatkozásaival többször is találkozhatott nevelői munkája során. A főiskola, a kollégium evangélikus intézmény lévén, a nem magyar evangélikusok - később a 40-es években különösen erőszakos „ külső beavatkozásnak minősítették a magyar nyelvű ügyintézés és oktatás bevezetésére tett intézkedéseket és döntéseket. A közismerten Habsburg-ellenes Tay Károly egyetemes felügyelősége alatt fokozott mértékben kiéleződött a helyzet. Eleinte nem annyira a szlovákok, mint inkább a Pulszky Károly vezette konzervatív királypártiak miatt, akik a németnyelv visszaszorulását tapasztalván, a kuratórium ülésein többször is „viharos jelenetekbe menően" tiltakoztak a bevezetendő reformok - a legenyhébb kedvezmények ellen is. Vakot Imre előbb ismertetett sorai is ezt erősítik. A reformországgyűléseken nehezen kicsikart eredmények - mindenekelőtt a magyar nyelv hivatalossá (államnyelvvé) válása a latin és a német ellenében -, a nemzetiségekből addig nem tapasztalt heves ellenállást és dacos tiltakozást váltott ki. Eperjesen, ahol a már említett 5 népcsoportnak megvoltak a maguk történelmi hagyományaik, a magyar reformpolitika látványos előretörése a város társadalmi békéjének a megbomlását okozta. Székács minden erejével az ellentétek megszüntetésén fáradozott. A Magyar Társaság szabályzatában is az egyes csoportok közötti békét és együttműködést jelölte meg a kapcsolattartás alapelveként. Mégis támadták. Értelmetlenül és indokolatlanul, hiszen - mint mondottuk - hazaszeretetétől idegen volt a faji - nemzetiségi gyűlölet. Őszinte szeretettel közelített mindenkihez, mindegyik nemzetiségi csoporthoz, és bár sohasem rejtette véka alá magyarságát, és a szláv kérdésre is „kívülrőr', mint magyar figyelt, erős kompromisszumkészsége (ami nem feltétlenül azonos az önfeladással) mindig alkalmassá tette az okos párbeszédre: a nehézségek, az egymásnak feszülő indulatok feloldására és lecsillapítására. Az ő tanárelnöksége alatt a Magyar Társaság tevékenysége véletlenül sem irányult sem a német, sem a szlovák egylet ellen, ennélfogva csak a túlérzékeny nemzeti tudat magyarázhatott bele, vagy láthatott benne „veszélyt". Sajnálatos dolog - használjuk Martinkó András Költő, mű, környezet című tanulmányának megállapítását -, hogy mindezek ellenére mint „ méltatlanul megtámadott" távozott Eperjesről, ahol Sárosy Gyulával és Haán Lajossal (mindhárman Mezőberényből mentek a főiskolára) a magyarszlovák és általában a magyar-szláv együttműködés biztosítékai voltak. Egyszerre tudtak „ magyar hazafi és a nemzetiségi szlovákok képviselői lenni". Olyan közvetlen kapcsolatban voltak például a szlovák tanulókkal, hogy közülük többen is eljártak a Magyar Társaság gyűléseire, hogy „ a magyar irodalom ismeretének birtokába jussanak". 59