Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

III. Nikolics Péter házi nevelője

A líceum életét felkavaró Greguss-ügy után nem csillapodtak le azon nyomban a felzaklatott kedélyek, s ez csak tetézte a politikai erővonalak eltolódásából fakadó zavart. A főiskolai hallgatókban - feltehetően az eltávolított professzor szellemi magvetése nyomán is - egyre erősebb lett a közéleti érdeklődés. A diáktársaság tagjait - nem tudván és nem akarván kivonni magukat a korszellem hatása alól - már „nemcsaknyelvi, irodalmi és tudományos problémák foglalkoztatták, hanem politikai kérdések is." így volt ez - persze - társaiknál is. A kiélezett helyzetben aztán Székács, a magyar nyelv elsőszámú védője és propagátora lett a közellenség a nem magyar ajkú tanárok és városi korifeusok szemében, akik a magyarosító törekvéseket is szolgáló intézményt gyanakodva szemlélve, nem sokat törődtek a vezetőtanár erkölcsi - politikai elveivel és egyéni tulajdonságaival. Más szóval: a Társaság tagjainak növekvő politikai érdeklődését és harcosságát oktalanul és tévesen neki, a felügyelő tanárnak tulajdonították, nem akarván felismerni és tudomásul venni, hogy Székács mindenekelőtt régi önmagához, gyermekkora toleráns eszméihez volt hű. Az Eperjesi Magyar Társaság - ezt nemcsak Vakot Imre állítja - Sárosy Gyula elnöklete alatt élte fénykorát. Kétségtelen - a diadalt ő aratta le; az alapvetés cseppet sem látványos munkáját azonban, amely nélkül komoly siker nem képzelhető el, Székács végezte el. Az eperjesi német anyanyelvű és érdekeltségű egyházi és világi vezetők hamar szövetségesre leltek a kettős elnyomástól félő szláv nemzetiségű tanárokban és kuratóriumi tagokban, s elllentámadásba lendültek. Erre hamarosan jó alkalom kínálkozott Sárosy Gyula Eperjesről történt eltávozásával. A Magyar Társaság életében ez súlyos, szinte végzetes válságot idézett elő. Az iskolától független un. Privát Magyar Társaság, amely a működését szüneteltető líceumi diákkör helyébe lépett, már az erősödő nemzetiségi viszálykodás szülötte volt. Egy, az Athenaeum 1841es évfolyamában közreadott panaszos levél is ezt sejteti. Azt állítja ugyanis: nem a hallgatóság érdektelensége, hanem Vandrák igazgató közönye miatt szűnt meg a Társaság, aki egész év alatt egyszer sem „tisztelte meg" annak üléseit, jóllehet „azon terem, mellyben a társaság összegyűlt, alig van 10 lépésre az ő lakától". Akkor erősödik fel az olvasóban a gyanú, amikor a tudósító azt is felpanaszolja, hogy az igazgató még a hirdetési tábláról is levétette a tanulókat gyűlésre hívó cédulákat, miközben a szlovák társaság - amit elnöke, ha nem is minden ülésben, de jó néhányszor meglátogatott - nyugodtan és zavartalanul tevékenykedhetett. Nem változtat semmit elítélő véleményünkön Vandrák alábbi ingerült kifakadása sem: „ ...a hazafiság lobogója alatt a szabadsággali hánykoló60