Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

III. Nikolics Péter házi nevelője

Székács sikeresen oldotta meg a nehéz feladatot a kisebbségben élő magyarság városában. Vele kezdődött el valójában az Eperjesi Magyar Társaság rövid, mindössze néhány éves aranykora. A Jelenkor 1834. július 16-i száma már arról adott hírt, hogy az eperjesi kerületi iskolában „ a hazai nyelv mívelése ezidén nagyot lépett kitűzött czélja felé. Ugyanis az 1829-ben (mások szerint 1827-ben E. L.) Nemessányi Károly létrehozta, Benczúr, Kengyel és Vandrák ápolta és élesztette magyarosodás mostan virágzásra fejledez Székács József úr lelkes, fáradatlan törekvései által, ki a magyar literatúra tanításán kívül egy magyar Társaságot alapított a sopronyi 's pozsonyi példájára, mellynek eiintéztetése (ügyintézése) czélirányos, rendbentartása (rendtartása) szoros, haladása jeles, s jún. 30-án üllött örömünnepe belső tartalomra és hallgatói számára fényes és meglepő volt". A helyi tudósító helyzetelemző -ismertető beszámolója arra vall, hogy bár Székács igazi érdeme a Társaság körültekintő megszervezése volt, tág teret biztosított egyfelől az igazi „önképzésnek": a tagok egyéni szereplésének, másfelől módot és alkalmat teremtett a legjobb dolgozatok, írói-költői próbálkozások - zsengék - nyilvános „ örömünnepen" történő bemutatására is. A tagok lelkesültséget mi sem bizonyítja jobban, minthogy még külön pecsétet is csináltattak maguknak, amelyen „egy napsütött s hazánk czímerével ékesített oltár (állt), rajta egy koszorú, melybe a múzsák egyike egy zsenge bimbót nyújt ezen aláírással: Kevés, de mindenünk". A siker mámoros érzetében Kalmár Lajos titoknok nem ok nélkül írta az alábbi, emelkedett hangvételű bátorító felhívást az év utolsó, a 48. gyűlés -jegyzőkönyvében: „ímé befejeztük! - megvetettük az alapot! Utóink ne hagyjátok az enyészetbe dőlni azt, amit nagy nehezen a semmiből kiemeltünk! Csak lelkesedés! - lelkesedés, s elenyésznek a feltornyosuló akadályok. Csak hazaszeretet, s a már-már elhamvadó szikra fénylő lobra támad kebletekben, - s koszorúzva fogjuk látni buzgó iparunk - iparkodásunk - tettét, s nem folyt el hasztalan életidőnk". Kalmár titoknok elragadtatott szavai (mi Bodolay Gézának a magyar diáktársaságokról írt monográfiájából idéztük) nemcsak a belső szervezés-önépítkezés fontosságát és fényes diadalát igazolja. Azt is, hogy a helyes és kívánt „önképzőköri" formára rátalálva, Székácsnak sikerült életet lehelnie a már csaknem „elenyészett" társaságba; tudott hitet és bátorítást adni a költői hajlamú ifjaknak (Sárosy Gyula, Vahot Imre és Wachott Sándor, Haán Lajos stb.) egyéniségük és művészi látásuk állandó tökéletesítésére, a nyilvános fellépésre, végső soron a közszereplés vállalására. Székács a nemzetiségi érdekellentétnek és a személyeskedő gyűlölet58