Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

III. Nikolics Péter házi nevelője

csak „pan Dichter"-nek tituláltak a városban, sajátos módon már ahhoz kérte a csabai papgyerek: Haán Lajos segítségét, szövetkezzék vele arra, hogy - idézem - „ösmertessük meg ketten a két nemzetet egymás literatúrájával, ...talán így összehozzuk őket". A szlovák-magyar ellentét kirobbanásában persze, Pulszky Károly felügyelő aligha vállalt valamiféle szerepet. Ő ugyanis, ahogy fia emlékirata állítja, mélységesen lenézte, sőt egyenesen „ aljas"-nak minősítette a szlovák nyelvet, amely csak parasztok szájába való. A szlovák nyelvű kultúra megértő pártolása távol állt tőle. Az igazi „úr" eszményét sem szlovákokról mintázta. Ezt abban a dúsgazdag földbirtokosban tisztelte, aki nem függ senkitől; kizárólag a maga ura. Aki minthogy nem tölt be közhivatalt, a hatalomnak sincs lekötelezve. Az Eperjesi Magyar Társaságot 1827-ben Pulszky Ferenc (legkedvesebb tanára Greguss Mihály volt), továbbá Henszlmann Imre, Ürményi András és a későbbi tanárelnök: Vandrák András szervezték, kik a tanárelnöki teendőkellátására Nemes/s/ányi Károlyt kérték fel. Ekkor már létezett mind a német, mind a szlovák ifjúsági diákkör. Sziklay László tanulmányából -A magyar szlavisztika gyermekkorából - tudjuk, hogy az Ustav Ceskoslovensky, a 20-as évek szervezete, a szlovák nemzeti nyelv és irodalom - végső soron a nemzeti kultúra pártolására és terjesztésére alakult, s a szlovák anyanyelvű tanulóifjúság legjobbjait tömörítette magába. Ez azonban nehezen kapott lábra: nem bizonyult elég életképesnek. Úgy tűnik, nem fordítottak elég időt a szervezésre; nem tisztázták világosan a teendőket. Feltehetően nem hozták azokat összhangba az ifjúság életkori sajátosságaival. Esetleg csak a rivalizálás hiányzott? Tény, hogy a tagok lelkesedése hamar lelohadt, s a diákkör a 30-as évek elején már csak vegetált. Vérátömlesztést a Jonas Záborszky által 1832-ben alapított Slovenska spolacnost-tól kapott, amely okulva elődje hibáiból, már konkrétabb célok, az ifjúság érdeklődéséhez közelebb álló és a társadalmi szükséglethez illőbb feladatok vállalására ösztönözte tagjait. Eperjesnek: a „szlovák, lengyel, ruszin, németes magyarlakta föld" székvárosának evangélikus főiskolája 37 éves késéssel reagált Kis János Soproni Magyar Társaságára. Talán ennek tudható be, hogy megalakulását sem kísérte osztatlan öröm és lelkesedés. A már működő nemzetiségi nyelvművelő körök vezetői általában bizalmatlanul fogadták; nem az iskolai oktatás latin nyelvűsége elleni küzdelem harcosát, hanem a magyarosító törekvések politikai nevelőiskolájának hatásos eszközét látták benne. Volt is ebben némi igazság. Ezért lett a reformkor kezdetén jelentkező nacionalista villongás egyik fő célpontja a felvidéki városban. Az igazsághoz tartozik ugyanakkor az is, hogy a magyar nacionalizmus több helyi képviselője is érzéketlen volt az időben egybeeső szlovák 56