Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

II. Gyermekkor – Diákévek

Mindenfelé csend s hallgatás vagyon: Gondatlan arcot nem látok sehol nehéz, lecsüggő fejjel jár az ősz, És apja gondját látván, a fiú Nem mer vigadni - félre andalog. Párták alatt szép hölgyek arcain Némán, set éten ül a félelem, S a bús mosolygás sírni láttatik. Ez azonban nem tud kellő indulatot gerjeszteni a hallgatóban. Nincs elég helyzeti energiája, mint ahogy annak sincs harcra ingerlő lázító heve, sem követendő példa-ereje, amit a tehetetlen gyávák életvitelével kapcsolatban ekképpen summáz: A gyenge, óh, mi könnyen élhet az, Kit nem vezetnek nagyra vágyai, S elégszik avval, amit bír keze, vagy amit a kedvevesztett, megfáradt Opos dárdáját leengedve mond: Eluntam ezt is. A szegény vadat Fölverjük álmából; nem nyughatik Sem a ligetben, sem hűs berkein, Azonban a sok embervad fene Agyarkodással büntetlen él, S a föld tekéjén szélt-hosszat rabol Nem tudhatni, vajon az 1827. június 24-i előadás alkalmával milyen gondolatokra reagált legélénkebben a nézősereg. Megértjük viszont, hogy a Magyar Társaság fennmaradásáért aggódó igazgatóság (a többi diákkör működését betiltotta az államhatalom) miért elégedett meg ezzel a nemesi múltszemléletet sugárzó, nyílt oppozícióra nem serkentő, csökkent hatásfokú darabbal. Tény, hogy egyedül a soproni líceum diákjai vitték színpadra, s a bevételt az „elszegényedett kézműveslegények, szolgák s szolgálók számára felállítandó intézet" javára ajánlották fel. Arról sincs persze hírünk, hogy Székács szerepformálása tetszett-e a hallgatóságnak. A főiskolások körében 1790-ben szervezett Soproni Magyar Társaság felmérhetetlen értékű vállalkozás - igazi tett - volt IL József nyüt elnémetesítő politikája idején. Időszerűségét és korszakos jelentőségét gyorsan felismerte a többi líceum és „főgimnázium" ifjúsága és nevelőgárdája, s a 22