Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

IV. „Az ország papja”

Ferenctől, Szász Károlytól, Rochel Ivántól és Zichy Antaltól is kapott támogatást. Tagadhatatlan - szívesen ültette át mások gondolatait, talán mert a fordítást bármikor félbe szakíthatta, s szabad idejében - ha kikapcsolódásként éppen arra volt kedve - ismét elővehette a szöveget. A Székács emlékülésen a Kisfaludy Társaságban elhangzott megemlékezés előadója, széles körű nyelvismeretét igazolandó, arról is szólt, hogy még az újgörög nyelvvel is foglalkozott, sőt a cseh nyelvű königinhofi kézirat egyik fejezetét is lefordította. Igazi élményt azonban a régi hellén és a római (latin) költészettel való foglalatosság jelentett neki, lefordítván Muszaiosz Hero és Leanderét, Platón Ion-ját. Még Homérosz Iliászába is belekezdett, ezt azonban ideje fogytán nem tudta befejezni. Most, élete végén, amikor fordítói szenvedélye újra fellángolt, Terentius 3 vígjátékának és Horatius ódáinak a fordítását érezte élete központi feladatának. Magasszintű kötelességérzete valóságos életelixír volt - védelem a halál ellen. Különösen a rokonlélek ódaköltőt: Horatiust szerette, akinek ironikusan bíráló soraiban szinte önmaga gondolkodásmódját ismerte fel. Azt az életlátást, amelyben nem a keserű, maró juvenalisi indulat, csak a gyöngeségeketenyhén ostorozó „enyelgő szatíra" fricskázó mosolya és hangja érvényesült. (Ahogy az eddigi ismertetésből is kitűnt, egy tőről fakadt a Horatiuséval az ő világlátása is. Az ő eredeti szatírái is - ahogy BallagiMór találóan jellemezte - „ mosolygva feddőznek és szarkasztikus célzásaik dacára is nyugtatva és enyhítve simulnak az emberi szívhez".) Talán ez a rokonvonás, ennek megérzése és felismerése fokozta fel munkakedvét. Talán ezért érezte a carminák, az epodos libri és az ódák átköltései élete nagy kihívásának és becsületbeli kötelességének. (Kiadásukra - bár tökéletesen elkészült vele, sőt még bevezető tanulmányt is írt eléjük Horatius élete és művei, kapcsolatban kora történetével címmel - sajnos, nem került sor. Barna Ferdinánd ugyanis 1875-ben megjelentette hasonló tárgyú kötetét - erről előzőleg Székácsnak nem volt tudomása-, s két azonos tartalmú könyv kiadását nem bírta el a gyér olvasóközönség.) 1876 januárjában a Kisfaludy Társaságban Goethe két gúnyos episztoláját és un. velencei epigrammáit mutatta be. Ez volt utolsó nyilvános íróiköltői fellépése, szereplése. Kérdés: vajon a jelen sivársága elől menekült-e a messzi kultúrák nagy szellemeihez? Feltehetően nem. A kiegyezéssel megindult ipari fejlődés az alkotmányos rend helyreálltával - a boldogabb jövő reményét ültette el a honfi-szívekben. Őt is magával ragadta a bizakodó hit: a sok szenvedés és megpróbáltatás után végre úgy érezte: 124