Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

IV. „Az ország papja”

felvilágosodás utáni nagyon kiélezett eszmei harcnak: az ortodoxia és a racionalizmus küzdelmének (lásd a landhofi „érdekegyesítő" konferenciát) útkereső, szemléletformáló-alakító hatásától ő sem maradhatott mentes. A szikkadtság azonban nem azonos a fáradtsággal, ahogy ezt Fabiny lényeglátó, értő bevezetője is tanúsítja. Ezt igazolja a nemrég megtalált beszédvázlat is, amely maga is élő tiltakozás a két fogalom felelőtlen kezelése és összekeverése ellen. Székács gyászbeszédét ugyanis tökéletes szellemi frisseség és mozgékonyság jellemzi. Mire alapozzuk ezt? Arra, hogy a beszédvázlat szövegét, amelynek végső kiteljesítése - a lírai és etikai aprózás hozzáadása - a szónok kizárólagos joga, elejétől végig a tárgyilagos rendszerező elme gondos elemző logikája hatja át. Másodlagos itt az érzelmi kapcsolat, a szubjektív érzés meghittsége és tartóssága. Nincs benne semmi utalás Bajzának a Deák téri magyar gyülekezet megalapításában és megerősítésében végzett és vállalt szerepére, sem az ő lelkipásztori ajánlására és megválasztására, sem közös harcaikra: az irodalom együttes szolgálatára. Vagyis - ahogy az alkalmazott textusban (Pályámat megfutottam, a nemes harcot megküzdöttem, a hitemet megtartottam, az igazság koronáját eltette számomra az én Istenem) Pál apostol tette, úgy a „Sebestyén téri Kovács-ház nagy négyszögű udvarán" felállított ravatal mellett 1858. március 5-én ő sem Bajza sikereire és nagy eredményeire helyezte a hangsúlyt, hanem a lényeget a „hogyan"-ban látva, egyetlen életrajzi adat nélkül a nagyszerű irodalmi vezér országos jelentőségű, elkötelezett életének a tanulságairól beszélt. Azokról a tulajdonságokról, amelyek életének, földi pályájának mély tartalmat és értelmet adtak. Azokról a személyes jellemvonásokról elmélkedett, melyekre büszke lehet a nemzet, az utókor, s amelyeket irányelvként tűzhet fiai elé. A gondolkodó, meditáló típusú „merengőpróféta": Székács Berzsenyi sírjánál mondott beszédében is pontosan megtalálta a helyes arányt a bibliamagyarázat és az okos szempontokra épített, találó motívumokra támaszkodó életmű-ismertetés között. Nem tévesztett egy pillanatra sem hangot. Teljesítette, amit a hatalom megkövetelt tőle, de a maga módján! Nem épített most sem mások megállapításaira, még csak a Kö7csei/-recenzióra sem, bármennyire kínálta is magát a lehetőség. Nem idézett Berzsenyi elméleti műveiből sem, még legszebb himnuszára, a Fohászkodásra sem utalt. Önmaga véleményét fogalmazta meg a jól kiválasztottalapige (Ap. Csel. II. 4-8 vsz.) kívánalmaihoz ragaszkodva, megbonthatatlan egységbe hozván a pünkösdi igét és Berzsenyi temetői emlékjelét: a hivatott költő szavának, nemzetegyesítő, egységes nyelvet és egységes szellemet teremtő erejét és a földi halandóknak „ az enyészettel szembeszálló öröklétnek emléket emelő" vágyát. 122