Elek László: Székács József 1809–1876 – Közlemények Békés megye és környéke történetéből 6. (Gyula, 1994)

II. Gyermekkor – Diákévek

bizonyára jelentős érdemeket szerzett. Ha arra gondolunk, milyen sokba került az önállósodás, az iparjog megszerzése, mégha a mesterség apáról fiúra, apósról vőre szállt is, vagyis ha nem kellett túl sokat költeni az egyes munkafázisok elvégzéséhez nélkülözhetetlen tágas udvarok és helyiségek, külön épületek, fészerek, felszerelési tárgyak, szerszámok nevezetesen vizes - és cserzőműhely, szárító-, festő-, kikészítő műhely, hordók, medencék, vízmelegítők, simító- és festőasztalok, tőkék, bakok, rudak, kopasztó-, faragó- és színelő kések, láncos húzódeszkák, anyagraktárak, tárolók stb. létesítésére és folyamatos üzemeltetésére, továbbá hogy mennyibe került a segédek munkabére és a tanoncok eltartása, meg a nyersanyag és a messze vidékekről - Erdélyből és többnyire Gömör megyéből - jött só, cserző- és festékanyag, nem beszélve a piacozóvásározó értékesítés fuvardíjáról, azt kell feltételeznünk, hogy Székács János (vagy apja) nem ágrólszakadt szegény mesterlegényként, hanem határozott elképzelésekkel és számottevő vagyonkával - tőkével - vágott neki a nagy útnak, hogy az alföldi rónán új életet kezdjen. Egy dologgal azonban mindenképpen számolnia kellett. Azzal, hogy a körültekintő szervezőmunkát igénylő, lassan fizető iparág, még elismerten kiváló termékek esetében is, elsősorban családi vállalkozásként nyújtott biztos megélhetést. A távlatokban gondolkodó sok gyermekes Székács János is tudta ezt - ezért akarta fiát: Józsefet is tímárrá nevelni. A visszaemlékezők a „ kicsi Jóskát" alacsony termetű, vézna, törékeny testalkatú gyermeknek mondják, ki ha a fizikai munkában nem is, az iskolában annál inkább kitűnt. Valósággal vonzotta a könyv, és furdalta a tudásvágy. Szívesebben olvasott és gondolkodott a fák hűvösébe húzódva a kevésbé kedvelt falusi gyermeki munka: a gyomlálás és gyümölcsszedés helyett. Nem talált sok örömöt a tímármesterség inasmunkájában: a „ száradó cser forgatásában és törésében" sem, ahová apja nemegyszer odavezényelte, hogy segítsen az inasoknak. Nem is lépett tartós barátságba vele. Az ő igazi „ mulató tanyája" az iskola volt. Ott érezte otthon magát. Nagyfokú szellemi fogékonyságát, nem mindennapi tehetségét és példás szerénységét hamar felismerték nevelői és iskolatársai. így emlékezett vissza rájuk naplószerű emlékiratában: „Elemi iskoláimat Graff József alatt kezdettem meg 1815-ben, és 1818-ban Raksányi Imre alatt folytattam. Kicsiny lehettem, mert nevem Kis Székács és Kis Jóska volt. Nem lehettem utolsó gyerek az iskolában, de erősebb oldalam nem a magolásban, hanem a figyelésben, a felfogás könnyűségében és a bátorság és bizalmasság bizonyos nemében állhatott, mely szerint éppen nem féltem sem tanítóimtól, sem a közönségtől, ha felelnem és felszólalnom kellett. Hogy iskolapajtásaim szerettek, ezt onnan tudom, mivel soha sem voltam ennivalónak szűkében, hanem minden pajtás örömmel osz9