Dedinszky Gyula: Írások Békéscsaba történetéből, néprajzából - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 5. (Gyula, 1993)
Válogatás Dedinszky Gyula írásaiból - Békéscsaba nemzetiségi története
ezt az anyanyelv ápolása szempontjából igen jelentős körülménynek kell tartanunk. A harmadik terület - és társadalmunk aktív segítsége itt mutatkozik meg a leghatározottabban - a Szlovák Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnázium, valamint a szlovák nyelv tanítása óvodákban és mindazon más iskolákban is, ahol erre elegendő számú jelentkező akad. Nos, ez mind valóban van. De nincs az egész városban egyetlen szlovák ifjúsági csoport, nincs szlovák énekkar, tánccsoport (az iskolain kívül), nincs szlovák színjátszó együttes, olvasó klub, irodalmi csoport, újság, itt megjelenő szlovák könyv, általában nincs semmi, ami az iskolán kívül a békéscsabai szlovák szellemiséget, kultúrát képviselné. És nincs szlovákiai testvérvárosunk sem, ami eléggé érthetetlen. Tehát ezen a téren volna tennivaló bőven. Az elvégzendő tennivalók lényegében mind a szlovák iskolák vetette alapra kell, hogy épüljenek. Növelni kell az eddigi erőfeszítéseket is annak érdekében, hogy a békéscsabai szlovákság a jelenleginél nagyobb számban, számarányát legalább is megközelítő mértékben küldje gyermekeit a szlovák iskolákba, mert a város lakosságának 12,6 %-át kitevő szlovákság általános iskolás gyermekeit csak 2,5 %-ban, középiskolásait csak 2 %-ban járatja a szlovák tanintézetekbe. És még ez a csekélyke szám is később úgyszólván elvész a szlovákság szempontjából, mert az iskolákból kikerülő fiatalok az ifjúsági szervezetekben és a munkahelyükön természetesen elvegyülnek a magyarság tömegeiben s ott egyszerűen felszívódnak. Ezért törődni kellene a szlovák iskolák végzett növendékeivel, számon kellene őket tartani, foglalkozni kellene velük. Igaz, nem sokan vannak. A szlovák általános iskolából a jelenlegi létszám mellett 10 év alatt is alig 200 fiatal kerül ki, de ha ehhez a számhoz hozzávesszük az egyéb iskolákban szlovák nyelvet tanuló kb. ugyanannyi fiút és leányt, akkor már olyan jelentős ifjúsági csoportról van szó, amellyel érdemes törődni, s amelyből érdemes volna a városi ifjúsági szervezetben egy szlovák tagozatot létrehozni. A két szlovák iskola keretei között szlovák énekkar és tánccsoport működik. Meg kellene kísérelni ezekből a dalosokból és táncosokból iskolából való kikerülésük után is, most már felnőtt énekkart és táncegyüttest alakítani. Sokkal kisebb helységekben is léteznek hazánkban és működnek nemzetiségi együttesek. Örömmel nyugtázzuk, hogy a Megyei Könyvtárnak komoly, 2.308 kötetes szlovák könyvállománya van, csak éppen olvasói nincsenek e könyveknek. Egy ily olvasócsoportot is létre kellene hozni, az Ifjúsági Házban szlovák klubot alakítani, ahol a szlovák irodalommal, dalokkal, zenével ismerkednének, sőt - miért ne? - ilyennek művelésével maguk is próbálkoznának. A két világháború között, a dolgozatban eléggé részletesen ismertetett szlovák ifjúsági csoport rendőrségi zaklatások közepette, részben titokban is tudott ily önképző nemzetiségi munkát végezni, miért ne lehetne ezt megvalósítani ma hivatalos támogatással? A nagyközönséget, beleértve az idősebb nemzedéket is, az anyanyelv ápolása céljából összehozni legkönnyebben színházi előadásokon lehetne. A szlovák iskolát kijárt, vagy szlovák nyelvet tanult és azt elsajátított ifjakból - bármily utánjárás árán szervezni kellene műkedvelő színjátszó csoportot, melynek tagjai maguk is képeznék magukat anyanyelvükben, ugyanakkor másokat is segítenének szlovák anyanyelvük 39
