Dedinszky Gyula: Írások Békéscsaba történetéből, néprajzából - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 5. (Gyula, 1993)

Csabai kolbász

zett állat - lerázva lefogóit - elszaladt. Ilyenkor a lefogóböllér a szúró böllér csúfságára elkiáltotta magát: "Megy a kanihoz"! - Ami az udvaron általános derültséget keltett, egyedül csak a szúróböllér nem nevetett. [...] [...] a tanyán nevelt, hizlalt disznókat is leszúrás, letisztítás után rendszerint, vagy legalábbis sók esetben behozták a városba és a városi háznál történt feldolgozásuk. Azonban az ilyen beszállítás sem volt mindig kalandmentes. Egyszer a nagy hideg, máskor a nagy hó vagy esős időben a feneketlen sár akadályozta az idejében való hazaérkezést. Persze a késésnek lehetett más oka is. Ha pl. a leszúrt hízókat fuvarozó gazda vagy kocsis - italkedvelő ember lévén megállt az útmenti csárdánál, hogy felhajtson a hideg elleni gyógyszerül egy-két féldecit, amíg ő bent melegedett az ivóban, az arra kocsizó, tréfát kedvelő ismerős a hámistrángot titokban olyan különleges módon csomózta meg, hogy az egyébként is már kapatos "kocsis" sehogy sem tudta kibontani. Egyre idegesebbé, mérgesebbé vált, a negyedórák teltek-múltak, az otthoniak nem tudták mire vélni a késést. Jó délelőttre járt az idő, mire a teljesen megdermedt, megfagyott hízóval a "bűnös" hazakeveredett. Bármily jó mesemondó volt is egyébként az illető, ezt a lassúságot, késést nagyon nehéz volt a háznépnek megmagyaráznia. A disznóvágás egyik mellékterméke a leölt állatokból kifolyó vér. Régen, a század elején békéscsabai parasztházaknál nem fogták fel, nem hasznosították a vért, hanem engedték elfolyni az udvaron, kutyák nyalták fel, tyúkok csipegették fel. Informátoraim ennek semmi elfogadható okát nem tudják adni, úgy gondolják: abban az időben akkora volt a gazdagság, a jólét a gazdaházaknál, hogy egyszerűen nem szorultak rá a vér felhasználására. Ez a vélekedés azonban nyílván téves. Sokkal valószínűbb, hogy a vér nemevésének valami más, komolyabb, akár babonás, akár vallási oka volt. Talán az a gondolat, hogy a vérben van az állat lelke s ezért azt megenni nem szabad. Az első világháború után lassan felszabadult a csabai nép ez elődeitől örökölt s önként magára vállalt tilalom alól, a leölt hízók vérét ettől kezdve nem engedték pocsékba menni, hanem azt is felhasználták. Részben véreshurka készítésénél hasznosították, részben pedig a megalvadt vért (esetleg májjal) megsütötték, vereshagymát dobtak rá, sóval, borssal megfűszerezték; bontás közben pár ízes falat jutott belőle mindenkinek. A háziasszony döntötte el, hogy mennyi vérre lesz szüksége. A sugárban kiömlő vért az asszonyok fazékba fogták fel (krú chitat', nabrat' krú). A véres hurkába szánt vért nem volt szabad engedni megaludni, ezért abba azonnal sót tettek és gyorsan, sokáig kavarták. A megsütésre, megevésre szánt vért ezzel szemben megaltatták, hogy darabossá válva süthető legyen. Megjegyzendő, hogy a vér felhasználása, evése mindmáig sem vált általánossá, véreshurkát inkább csak a parasztságon kívül eső rétegek, iparosok, értelmiségiek készítenek, a régi módon gondolkodó, hagyományokat őrző (staroverci) parasztcsaládokban nem. Egyik informátorom, Zelenjanszky Mátyás egykori gazda, tsz nyugdíjas pl. a véreshurkára vonatkozó kérdésemre kategorikusan csak annyit válaszolt: "Nem ismerem. Mi sosem csináltunk". Vajon milyen időjárást kívántak maguknak a disznóvágáshoz készülődő családok? A meleg, napsütéses, tavaszi jellegű időt nem szerették, mert a hurka- és sajtféleség könnyen romlott ilyenkor, az esős, sáros, szeles idő pedig elkeserítő volt a szabadban folyó munkákra tekintettel. Ilyenkor a felázott talaj miatt a férfiak, asszonyok nyakig sárosak lettek, telehordták a konyhát, szobát is sárral, az esőtől mindnyájan 267