Dedinszky Gyula: Írások Békéscsaba történetéből, néprajzából - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 5. (Gyula, 1993)

Vallásos elemek a békéscsabai evangélikus szlovákok népi életében, népi elemek vallásosságukban

énekét kísérték jajgatásukkal. Szolgálatukért a családtól fizetést kaptak, lisztet, szalonnát, búzát, kukoricát, esetleg pénzt.

27 Érdekes, hogy a siratóasszony intézmény a békéscsabai szlovákoknál merőben ismeretlen. Informátoraim nem is hallottak ilyesmiről. Pedig valamikor itt is lehetett. Szinte elképzelhetetlen, hogy Hont-, Nógrád- stb. megyékből érkezett telepesek ne ismerték és ne hozták volna magukkal a gyászolásnak ezt a formáját. Úgy látszik azonban, hogy az itt kifejlődött újabb, a sztarejsí intézmény jobban bevált s egyszerűen kiszorította használatból a régit. [..,] A háznál végzett gyásszertartás befejeztével elindult a gyászmenet a gyászházból a temető felé. A koporsót nagyon régen a szlovákul "máre"-nak nevezett Szent Mihálylován a szomszédok, barátok vállukon vitték az utcákon végig. Századunkban, sőt már korábban is természetesen gyászkocsi hordozta a koporsót. Gyászkocsijuk nemcsak a temetkezési vállalkozóknak volt, hanem magának a csabai egyháznak is, amit pénzért -szegényeknek ingyen- bocsátott a temetkező családok rendelkezésére. Az egyház gyászkocsit már igen korán, 1870-ben készíttetett.

28 A szolgálattevőket kocsi vitte a temetőbe. Ezt a család biztosította, vagy valamelyik szomszéd adta szívességből, emberségből, de kocsit az egyháztól is lehetett bérelni, mert az lovakat, kocsist, féderes kiskocsit és fekete hintót is tartott s ezeket kellő díjért bocsátotta a gyászoló család rendelkezésére. Egészen szegény halott esetén az egyház az összes szolgáltatást (harangozás, kocsi, gyászkocsi, sírhely) ingyen adta. Ilyenkor a lelkész és a kántor is ingyen temetett. A gyászmenetben, a temetési menet élén kocsin a lelkész, a kántor és a sztarejsí haladt, utánuk a gyászkocsi a koporsóval, majd pedig az elhunyt családtagjai gyalog, a férfiak fedetlen fővel, ha csak nem volt zord téli idő. A szomszédok, barátok, ismerősök sok esetben a gyalogjárdán haladtak együtt a menettel. Énekes gyermekek esetén tanítójukkal ezek is a járdán mentek s időnként egy-egy énekverset énekeltek. Amerre a temetési menet elhaladt, az üzletek és műhelyek gazdái a redőnyöket lehúzták, ők maguk pedig hajadonfővel kiálltak az üzlet ill. a műhely ajtaja elé, így adva meg az elhunytnak a tisztességet. Ha pedig a gyászmenettel szemben kocsi közlekedett, kellő időben teljesen kitért az útból, megállt, a rajta ülő férfiak pedig kalaplevéve, a gyászmenet felé fordulva várakoztak s csak a gyászmenet elhaladása után folytatták útjukat. A járdán jövő-menő gyalogosok is megállva, a férfiak levett kalappal búcsúztak az örökre távozótól. Szép, nagyon szép - és annakidején természetes - volt ez az emberi magatartás. Ma, a rohanó autók, dübörgő munkagépek, kamionok és a szüntelenül siető emberek világában nincs többé lehetőség ilyen kegyeletes magatartásra. Igaz, jelen korunkban már nem a házaknál, hanem a temetőkben, ravatalozóknál végeztetik a gyásszertartást s így megszűnt a gyászmenetek vonulása is az utcákon, a városon végig. Közbevetve említem meg, hogy amint a gyászmenet a halottal elindult a temető felé, a gyászháznál segítőkész szomszédok kinyitották a felravatalozás színhelyéül szolgált szoba összes ablakait, nedves seprővel összeseperték és a telken valamilyen félreeső helyre kiszórták a szemetet, s a szoba áporodott, talán bűzös levegőjét bazsaBeck 1965. 630. Presb. jkv. 1870. szept. 28. 174