Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

I. A CSEND SZIGETE BÉKÉSSÁMSONBAN

Kiindulási pontként ekkor ugyanis még csupán azok a történetek jöhettek számításba, amelyeket édesapám mesélt, megidézve a már akkor is közel 70 évvel azelőtti, kisgyermekkori emlékeit. A századfordulót követő első évtized dereka táján a majorsági gyerekek itt játszottak "pandúr - betyárosat", ebben a már akkortájt is jobbára beomlott, félelmetesen sötét és nyirkos folyosóban; mígnem egy hatalmas nyári felhőszakadás véglegesen be nem mosta a legendás hírű betyár alagutat. Közel 50 év múltán az öreg csárda épülete is az alagút sorsára jutott azzal a különbséggel, hogy őt nem a természet, hanem a társadalom zivatara tüntette el a történelem színpadáról. 1946-ban bontotta le a falu népe, az akkor már jó ideje gazdátlanul álldogáló csárdát. Lezárult tehát a régi pusztai világ eme jobb sorsra érdemes relikviájának története, de a téma engem máig sem hagy nyugodni. Néhány évvel ezelőtt itt, Pusztaföldváron, két nagyon idős emberrel beszélgetve megdöbbenve hallgattam a sámsoni Öregcsárda alagútjának históriáját, apám hajdani "igaz meséivel" szinte szó szerint megegyező tolmácsolásban. Mint kiderült, ez nem is véletlen, hiszen mindketten játszótársai voltak apámnak ott Sámsonban a dohánykertészek majorsági telepén, ahonnét a '10-es évek derekán költöztek ide, Pusztaföldvárra, ahol életük végéig megőrizték gyermekkoruk romantikus mesevilágát. (Szalontai Istvánról és Berki Illés nemrég elhunyt pusztaföldvári lakosokról van szó.) A velük való beszélgetésen felbuzdulva, néhány évvel ezelőtt újból ellátogattam a számomra még mindig nagyon kedves vidékre, ahol a csárda helyén kaszálgató régi, kedves ismerősöm segítségével minden kétséget kizárólag beazonosítottuk a csárdaépület helyét és a feltételezett alagút nyomvonalát. Többször is végigsétáltunk a csárda romja és a Száraz-ér holtágának nádasa közötti területen, ahol az ér irányába mutató hosszanti süppedékvonulat látványa most már igazán felcsigázta mindkettőnk "kutató" ambícióját. Nem tudtunk másra gondolni, mint arra, hogy ez az idők folyamán fával, gyommal, surlyákkal benőtt árokvonal csakis a hajdani volt alagút beomlása folytán keletkezhetett. Gondolom, hogy az ily módon még mindig nem bizonyított talány könnyen megfejthető lenne egy kisebb feltáró munkával, amire sajnos én már nem vállalkozhatom. Ha lenne azonban néhány vállalkozó kedvű sámsoni fiatal, akiket oly mértékben érdekel a szülőföld múltja, hogy egy kis munkától sem riadnának vissza, hiszem, hogy igen szép és izgalmas honismereti játékban lehetne részük. Azt pedig teljesen biztosra veszem, hogy ehhez a feltáráshoz az illetékesektől nem csak engedélyt, de múzeumi szakvezetést is kapnának. Az én személyes szerepem legfeljebb még annyi lehet ebben a szívemhez oly közel álló témában, hogy felhívjam az érdeklődők figyelmét egy pontosan idevonatkozó, egészen friss szakirodalmi anyagra. Az elmúlt évben jelent meg ugyanis dr. Erdmann Gyula, Békés megyei levéltárigazgató szerkesztésében egy kiváló tanulmánykötet, amelyben Herczeg Mihály hódmezővásárhelyi nyugalmazott levéltárigazgató "A majorsági gazdálkodás kezdetei Sámsonban" címmel közöl egy rendkívül érdekes tanulmányt. Az eredeti nyelvezettel és helyesírással közzétett hiteles levéltári forrással alátámasztott tanulmány az 1788,