Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK

lításra. Nem is fáradoztunk hiába! Volt olyan paprikatőnk, amelyiken 25 - 30 gyönyörű termés díszlett, mire eljött a kiállítás ideje. 5-6 kg-os káposztafejeket, 1 kg-os karalábékat, 2 kg körüli karfiolokat és fél kg körüli paradicsomokat készítettünk elő a nevezetes napra. Úgy emlékszem, hogy a "dinnyekategóriában" a mi 18,5 kg-os példányunk hozta el a pálmát. így azután nem ért bennünket nagyon váratlanul az a meglepetés, hogy a mi nevünk is ott szerepelt az arany oklevélellel kitüntetett kertészek sorában. A nevezetes kiállítás színhelye a vásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium tornaterme, időpontja pedig legjobb emlékezetem szerint, 1936. augusztus vége volt. Az érdeklődés olyan mértékű volt, hogy a kiállítást több napon át nyitva kellett tartani. A bíráló bizottság neves gazdasági és közéleti személyiségekből állott, élükön Kamocsay Gábor tanító úrral, aki nemcsak előkészítője, hanem lelke, motorja volt ennek az adott korban rendkívül nagyjelentőségű, mára agrártörténeti érdekű eseménynek. Sok év múltán is emlegették - főleg a kertész emberek körében - ezt az emlékezetes eseményt, és büszkén őrizték a bronz, az ezüst és az arany oklevelet azok, akik méltónak találtattak ezekre a kitüntetésekre. Pénz nem járt még az "arany" oklevéllel sem, mégis végtelenül büszkén és boldogan fogadtuk. Ez volt szegény Édesapám életében az egyetlen kitüntetés. Szépen berámáztattuk, arany kerettel, üveggel, és sok-sok éven át ez díszítette a "tisztaszoba" hófehér falát. 1960 táján, amikor nemcsak a két hold juttatott földünk, de vízhúzó motorunk, mindennemű kertészeti felszerelésünk, lovunk és hajdan oly sok nélkülözés árán vásárolt "zenélőkerekű" stráfkocsink is a "közösbe" került, szegény apánk levette arany oklevelét a falról, és néhány év múltán az enyészeté is lett... (Vásárhely és Vidéke, 1991. április 3-4.) À kocsipásztor Konyhakerti zöldségekkel megrakott lovaskocsink kerekei fülbántó recsegéssel morzsolták a vajháti makadámút kövezetét. A viharlámpa egykedvűen himbálódzott lovaink lépteinek ütemére. A forgó kocsikerék és a lépdelő lovak árnyékából érdekes fényjáték rajzolódott a megvilágított útfelületre. Subámba burkolódzva, apám ölébe hajtottam fejem, és aludni próbáltam. Jó lett volna pótolni valamit a kényszerűen megkurtított éjszakai alvásból, de ez nékem csak a legritkább esetben sikerült. Inkább beszélgetni szerettünk ezeken a gyötrelmesen hosszú hajnali utakon, mert csak így tudtunk valamelyest ébren maradni, órákon át szövögettük terveinket a jövőről, amikor majd nem kell útra kelnünk hajnalok hajnalán, hiszen "kis teherautónkkal" talán fél óra sem kell ahhoz, hogy megtegyük ezt a most végtelennek tűnő utat. Legtöbbször ilyen és ehhez hasonlóan képtelen ötletekkel áltattuk, szórakoztattuk önmagunkat, hogy jobban teljen az idő. Majd a virradat első jele egy rózsaszín felhőcsík képében lassan kirajzolódott a keleti égbolt peremén. Vágyálmaink világából