Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)
II. SZÉP TISZAI TÁJAK - BODZÁSPARTI EMLÉKEK
a hirtelen támadt reggeli fény és a városba érkezés várható izgalmai riasztottak fel bennünket. Lesz-e még hely a zöldségárusok sorában, és lesz-e "parkoló terület" a városháza mögötti, tóalji "kifogóhely" sűrű kocsierdejében? A töredelmes hajnali utazás, a kocsipásztorkodás elkerülhetetlen izgalmai ellenére boldogan vállaltam a hetipiacozást édesapámmal, aki szívesen választott engem útitársául, mert jó beszélgetőpartnernek és megbízható kocsipásztornak bizonyultam. A kocsipásztori tisztség egyébként nem is annyira munkát, mint egyfajta rangot jelentett a majorosi, tanyai kislegénykék számára. Mégsem ez volt a legvonzóbb ebben a megbízatásban, hanem az, hogy nagyon szerettem beszélgetni édesapámmal, másrészt pedig különös varázzsal hatottak reám a városban való forgolódás élményei. Nézzük talán, mik is voltak a kocsipásztori tisztséggel járó tulajdonképpeni feladatok? Villantsunk fel továbbá néhány képet Hódmezővásárhelynek abból az arculatából, amelyet az 1930-as évek második felében láthattak a piaci lehetőségek miatt belátogató tanyai emberek. Az áruval megrakott lovas kocsi végig hajthatott az akkori zöldségpiac utcáján, de csak annyi időt tölthetett ott, amennyire az áru lerakodásához feltétlenül szükségünk volt. Ezt követően jelentkezett a kocsipásztor első és egyben legnehezebb feladata. Le kellett hajtani a fogatot a tóalji "kifogó" térre, ami a reggeli "csúcsforgalom" miatt az én számomra mindahányszor igen izgalmas perceket jelentett. Volt olyan eset, hogy még autóval is találkoztunk!!! A következő stáció, a parkolóhely kiszemelése, illetve az oda történő ügyes besorolás volt. Ezt napjainkban csak azon kevesek tartják valóban nehéz feladatnak, akik még emlékeznek, milyen fordulási szögük volt azoknak a hajdani "lőcsös" kocsiknak. Ami ezután következett, az már nem volt egy különösebben bonyolult feladat. Le kellett "vetni" az "istrángokat", kioldani a "csatlóláncokat", kicsatolni és "feltekerni" a "gyeplőszíjat", a "zablaszíjat" és levenni a "kantárfejeket". Ezt követően a lovak maguktól megfordultak a kocsirúd mellett és békésen ropogtatni kezdték a "saroglyába" odakészített "szénaporciójukat". Amikor mindezzel elkészültem, magam is elköltöttem reggeümet, és ha nem volt valami jó, beszélgető szomszédom, óraszám elnézegettem a Bethlen Gimnázium csodálatosan szép épületét. Megcsodáltam a városháza hatalmas épületét, az óriási torony harangjának gyönyörű zengését, de igazából az érdekelt volna legjobban, ami a gimnázium napfényben csillámló ablaksorai mögött történik. A jobb idők beálltával ki-kinyitották némelyik tanterem ablakát, s így alkalmam nyílt belehallgatózni abba a számomra elérhetetlen, csodálatos világba. Az egyik teremből énekszót hallottam, a másikban Arany János Toldijának előhangját szavalta egy diák. Boldogsággal töltött el, hogy azt én is tudtam "kívülről". A legnagyobb öröm mégiscsak az volt, amikor a zeneteremből zongoraszót vagy az énekkar próbáját hallgathattam. Ilyenkor követtem el olykor azt a kocsipásztori fegyelemsértést, hogy őrhelyemet rövid időre elhagyva, közelebb settenkedtem a zeneterem ablakához, hogy ellessek valamit abból a világból, ami után akkoriban még oly reménytelenül vágyakoztam. A legnagyobb szeplő, ami kocsipásztori becsületemen esett, az szintén a zenével kapcsolatos. Akkortájt működött Vásárhelyen egy kiváló levente - zenekar, amely térzenét adott olykor a városháza előtti téren. Hogy közelről láthassam és hallhassam
