Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

I. A CSEND SZIGETE BÉKÉSSÁMSONBAN

A fűtőszalma volt a fekvő- és szálláshelye, amelynek folyamatos utánpótlásáról az uraság ökrös fogatai gondoskodtak. Az éjszakák hűvösségétől vagy enyheségétől függően hol mélyebbre, hol kevésbé mélyre fúrta magát a szalmába, de mindenképpen csak annyira, hogy álmában is ügyelni tudjon a gőzgép működésének legapróbb neszére. Sötétedés előtt és hajnalonként hagyta el Anton bácsi őrhelyét néhány percre, amikor leballagott megmosakodni a Száraz-ér vizéhez. Esténként elfogyasztotta szerény vacsoráját, még egyszer körüljárta gőzgépét, majd elcsendesült. Ilyenkor kuporodtam néhanapján melléje a szalmára, hogy szóra bírjam távoli hazájáról, családjáról, emlékeiről. Nem szívesen beszélt életéről, sorsáról, de a kedvemért olykor feloldódott hallgatagságából. Több mint húszéves magyarországi tartózkodás után is olyan sajátos kiejtéssel törte nyelvünket, hogy azt külön szórakozás volt hallgatni. Elmesélte a háborút, fogságba esésének történetét és azt, hogy miért nem tért vissza hazájába. Mint mondotta, nem maradt senkije, aki haza várta volna. Megszerette a magyar tájat, az itt élő embereket, akik kenyeret, munkát és hajlékot biztosítottak számára, így hát itt maradt magyarnak. Anton bácsit sokan megmosolyogták különös szokásaiért, zárkózottságáért és valóban furcsa kiejtéséért. Az én, iránta érzett rokonszenvem teljes és végleges kialakulásához azt hiszem, annak az epizódnak is sok köze volt, amelyet most, négy évtized távlatából próbálok felidézni, úgy, ahogyan történt. Mint mondottam, Anton bácsi gőzgépét az öntözési idény alatt egy percre sem hagyta őrizetlenül. Ettől a szokásától az az emlékezetes éjszakai zivatar sem tántorította el, amelynek közeledtével hasztalan próbáltuk behívni a jó védelmet nyújtó kertészkunyhónkba. "Égiháború idején van csak igazán masinája mellett a helye a jó gépésznek..." mondta, és olajos pokrócába burkolózva a gőzgép mellett élte át a szokatlanul hideg éjszakai zuhanyt. A vihar elültével végre meg tudtuk győzni, hogy a gőznyomás szinten tartására immáron semmi szükségünk nincsen, hiszen növényeink talán hetekre elegendő vizet kaptak a kiadós záporból. Ennek belátása után végre bejött a kunyhónkba, ahol száraz ruhával, jó meleg subánk átengedésével igyekeztünk felmelengetni a teljesen átázott, meggémberedett szegény idős embert. Olyan szánalmas látványt nyújtott Anton bácsi olajosan, kormosán, a zivatartól csapzottan - a viharlámpa rőt fényében -, hogy mi, gyerekek szinte megrémültünk tőle. Hajnalban már köhögni kezdett, és több mint egy hétig szótlanul törülgette hideg "masináját". A természet jó volt fiához. Mire újra öntözni kellett a paprikát, már teljes üzemi szintet mutatott a feszmérő. Egy ideig még a szokottnál is mélyebbre fúrta magát Anton bácsi éjszakánként a puha, meleg szalmába, és én őszintén örültem, hogy esténként újra odaülhetek melléje és hallgathatom szép, igaz meséit szülőföldjéről, ahova soha sem tért vissza. Jó ideje ott pihen már a sámsoni temetőben, amely békésen befogadta messziről jött fiát. (Békés Megyei Népújság 1983. február 12.)