Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

I. A CSEND SZIGETE BÉKÉSSÁMSONBAN

A csend szigete A természeti világban érvényesülő törvényszerűségekkel csak felszínesen foglalkozók is bizonyára észrevették már, hogy alföldi tájainkon többnyire csak ott alakultak ki szép vidékek, ahol valamilyen formában jelen van a víz. Amikor ennek az összefüggésnek igazságát megállapítjuk és elfogadjuk, már le is mondhatunk arról, hogy Dél-Békés megye közismerten vízszegény vidékén jelentősebb tájképi szépséggel találkozhatunk. Nos, én hazánknak - ezen a turisztikailag teljesen figyelmen kívül hagyott vidékén - be szeretném bizonyítani, hogy némely esetben igen szerény mennyiségű víz is elegendő egy jellegzetesen szép tájképi sziget kialakulásához. Különösen érvényes ez akkor, ha néhány véletlen tényező közrejátszásával is számolhatunk. Kérem, ha van kedvük, jöjjenek velem ezúttal is Békéssámsonba, a Száraz-érnek ahhoz az érdekes szakaszához, ahol a makai, erzsébeti és csomorkányi országútnak találkozásánál a vízfolyás egy nagy körsétát csinál, majd hirtelen déli irányba fordul. A "Nagyhajlás" néven ismert mederszakaszban ugyan már jó száz éve nem jár a Száraz-ér, mert nem sokkal a századforduló előtt, egy pár száz méteres átvágással, útját elterelték. Ily módon képződött az ember akaratából egy jókora sziget, amely a közvetlen szomszédságában levő paplak miatt a "Papkutykó" népies elnevezést kapta. A térszintnél jóval magasabb területen feltehetően sem korábban, szigetté válása óta pedig egészen bizonyosan nem folyt mezőgazdasági termelés. E vidék tehát gyakorlatilag ősvadonnak tekinthető, amely magán viseli elvadultságában is a háborítatlan természet minden varázsát. Csendes ez a sziget, mert szerintem alig vannak, akik megfigyelték volna szépségét. A meredek falú, ásott meder és az eliszaposodott holtág, mint egy védőgyűrű öleli körül a néhány hektárnyi erdőt, ahova csak az tud behatolni, aki valamelyest ismeri e tájat. Legkönnyebben az ásott meder peremén futó dűlőúton közelíthető meg, bár nagyobb szárazság idején a kiszáradt holtági mederfenéken át is elérhető. Ilyenkor tenyérnyi repedések hálózzák be a máskor vízzel vagy sűrű iszappal telített medret, amelyben a vízi világ jellemző lakói tengetik életüket. Várják az esőzést, vagy a magasabb talajvízszint idején buzogni kezdő források éltető vizét. Ilyenkor is sok látnivalót nyújt ez a világtól elzárt sziget, de igazán mégiscsak akkor érdemes idelátogatni, amikor víz tölti meg a medret, és vadkacsák, békák neszétől, békázó gólyák kelepelésétől lesz hangos a sziget. Ilyenkor szeretek óraszám elüldögélni a "Papkutykó" századok emlékeit őrző ősi fövenyén, és akaratlanul is kutatom szemem sarkából azt az inkább csak odaképzelt beomlást, amely apáink meséje szerint a sámsoni öreg csárdából idevezető betyáralagút feltételezett helyét jelöli. A legidősebb sámsoni emberek beszélik, hogy ők gyermekkorukban még játszottak bújócskát annak az alagútnak omladékaiban, amely a csárda pincéjéből indult és itt látott napvilágot az akkor még élő meder sűrű nádasában. A csárda romjai innét alig egy hajításnyira még jól kivehetők, a falak helyét jelző enyhe dombocskák, illetve tégla- és cserépdarabkák szétszórt törmelékének képében.