Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

I. A CSEND SZIGETE BÉKÉSSÁMSONBAN

A kérdés érdemi eldöntéséhez lényegében ennyi adatot tudtam felderíteni, ami talán elegendő is. Ha mindehhez a közismerten élő szájhagyományt hozzávesszük, semmi okunk kétségbe vonni a történet hitelességét; Józsa bíró létezését, bűnét és önkéntes igazságszolgáltatását. Magam is hajlok arra, hogy lezárhatjuk a Józsafa-legendát. (Békés Megyei Népújság, 1981. május 24.) Anton bácsi Csaknem tíz esztendei Hódmezővásárhely környéki kertészkedés után épp oly szegényen tértünk vissza 1942 őszén szülőfalunkba, Békéssámsonba, mint ahogyan elindultunk. Ezekben az években igencsak gyéren világított a zöldségtermelő kertészek szerencsecsillaga. Nem voltak kedvezőek a háború előtti piaci viszonyok, még kevésbé az 1940-es árvizes esztendők. Kifogytak reménytartalékaink, és jobbnak láttuk idehaza újrakezdeni szélmalomharcunkat sorsunk ellen. "Dupla - vagy semmi" jelszóval már a következő év tavaszán nagy fába vágtuk fejszénket. Békéssámson utolsó földesurának - lovag Zselinszky Jánosnénak - belsőmajori birtokán 15 holdnyi felesbérleti paprikaföldre kötöttünk szerződést. Kertészetünknek a majorságtól délre, a Száraz-ér két partján kaptunk helyet, a kedvező öntözési lehetőség és a jó talaj adottság miatt. Itt építettük meg kertészkunyhónkat, nádkerítéssel övezett melegágyas kertünket, és itt szerelték fel az urasági gépészek az érnek mindkét partjára vizet szolgáltató szivattyúrendszert. Ennek működtetésére eredetileg egy traktort kaptunk, de a benzinhiányos háborús időszakban ez rövidesen túl költséges megoldásnak bizonyult. Az egyik hajnalon - nem kis meglepetésünkre - két kormos bivalyt láttunk közeledni a major felől, maguk után vontatva egy járóképtelen, kiérdemesült gőzgépet. Ennek a gépmatuzsálemnek szakértő "masinisztájaként" került hozzánk Anton bácsi, akinek emberi portréja kitörülhetetlenül emlékezetembe vésődött, Anton bácsi az I. világháború vége táján került községünkbe mint orosz hadifogoly. Hozzáértése révén rövidesen ő lett az uradalmi cséplők, darálók meghajtására szolgáló gőzgépek kezelője, szántás idején a gőzekék kazánfűtője. Ezt a munkát nála lelkiismeretesebben, és jobb szakértelemmel senki nem tudta volna ellátni. Szorgalmánál és szótlanságánál már csak szerénysége volt szembetűnőbb. Túl volt a hatvanon, de munkabírásban, helytállás dolgában nála különb ember messze határban nem volt. A felelősségére bízott gépet az üzembehelyezés után a világért el nem hagyta volna egy percre sem. Hét végén is alig tudtuk rábeszélni, hogy hazatérjen gondviselő családjához - Kis Etel néniékhez - egy alaposabb tisztálkodásra, egy rövidke pihenőre. Egyébként a hosszú hónapokig tartó öntözési idény egész tartamában éjjel-nappal a gőzgép mellett tartózkodott. Ápolta, tisztította, babusgatta, mint anya a gyermekét.