Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

I. A CSEND SZIGETE BÉKÉSSÁMSONBAN

annak a titka. A titokban nem hiszek ugyan, de a legenda, amit vele kapcsolatban mesélnek a sámsoni öregek bizony engem is gyerekkorom óta izgatott. Jó negyven éve lehet, amikor 15 éves ifjonti hévvel "tudományos igényű" kutatásba kezdtem. Sorra jártam községünk legidősebb lakóit, és mindenkivel elmeséltettem, hogyan is volt azzal a Józsa bíróval, aki állítólag ezen a fán vetett véget önkezével szerencsétlen életének? A szájról szájra fennmaradt históriát szinte részletekig menő azonossággal mesélte el mindenki, sőt mesélik még napjainkban is, a következőképpen: "Réges-régen, amikor a vidéket birtokló Károlyi Antal gróf által telepített dohánykertészek ivadékai olyan sokan lettek, hogy új házhelyek kiosztása vált szükségessé, küldöttség kereste hát fel az uraságot. Követelték volt, hogy az új házhelyeket eddigi szálláshelyükön, a belsősámsoni plébánia és iskola körül kapják. Az uraság ekkor ravaszsághoz folyamodott, titokban magához hívatta Józsa bírót, és 10 hold földdel, tanyával vesztegette meg annak fejében, hogy a házhelyosztást ne a majorsági jó földön, hanem a község mai helyén, a jóval odébb fekvő hasznavehetetlen, szikes területen eszközöljék. Józsa vállalta a feladatot, és sikeresen végre is hajtotta. A gróf is állta szavát, és Józsa bíró szinte máról-holnapra telkes gazda lett a Száraz-ér partján fekvő szép kis tanyában. A titok azonban - mint lenni szokott - hamarosan kiderült, és Józsa bírót úton - útfélen szidták, becsmérelték gyalázatos tettéért. Az önvád lassan felőrölte idegzetét és a halálba menekült. Egy szörnyű téli hajnalon ott találták kimúlva a már akkor is létező terebélyes szilfán." Eddig a szájhagyomány őrizte szomorú történet, amelyet Sámsonban úgyszólván mindenki ismer, csak éppen azt nem tudjuk bizonyítani, hogy élt-e Józsa, halt-e fáján önkezétől kötélen, avagy ezúttal is olyan legendáról van szó, aminek semmi történelmileg hitelesíthető magva nincsen? Az elmúlt év nyarán - miközben 40 év pergett el - ismét körbejártam a Józsafát, és eldöntöttem, hogy megpróbálom körbejárni a témát is, ezúttal már ténylegesen tudományosnak nevezhető igényességgel. A gyulai, a békési és hódmezővásárhelyi levéltárak lelkes vezetői, munkatársai készségesen segítettek korabeli térképekkel, régi könyvekkel, kataszteri adatokkal a Józsafa korának megállapításában. A részletkérdések tisztázása után a békéscsabai állami, illetve egyházi anyakönyvek átvizsgálása - közel egy éves, mondhatom igen izgalmas társasjáték után - meghozta a szinte nem remélt eredményt. Márkus György: Békés vármegye című, Gyulán, 1936-ban megjelent monográfiájának 314. oldalán olvashatjuk, hogy a község 1860-ban került a Száraz-ér bal partjára - eredeti helyéről, Belsőmajorból -, jelenlegi helyére. A gyulai levéltár régi térképei között böngészve, az 1882. évi kiadású Bm. K. 6816. szelvényen 868. helyrajzi szám alatt szerepel egy földrajzilag és méretben is azonosítható telek, ahol egy lombos fa áll berajzolva, a Józsafa mai helyén. Ezek után már csupán a név és a halálnem azonosítása várt megoldásra. Erre került sor a közelmúltban, amikor a Békéssámsoni Református Egyház halotti anyakönyvének átnézése során az alábbi adatra bukkantam: "Halotti anyakönyv (1834-1866. évek) II. kötet. 62. oldal. 1863. december 31. Józsa János szántóvető 36 éves. Halál megnevezése: Fölakasztotta magát és így öngyilkos. 1864. január 2-án temette Tóth János lelkész."