Pleskonics András: Mesél a szülőföld. Tájak, emberek, emlékek. Békéssámson, Hódmezővásárhely (Bodzáspart), Pusztaföldvár - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 4. (Gyula, 1991)

I. A CSEND SZIGETE BÉKÉSSÁMSONBAN

Kőhíd a Száraz-éren A Békéssámson - Belsőmajor helységnéven ismert településtől pár száz lépésnyire délre, a rég múlt időkből származó, ám omladozó állapotában is monumentális, öreg téglahíd látványában gyönyörködhet, aki véletlenül arra jár. A véletlen szót azért hangsúlyoznám, mert a jó ideje forgalmon kívül álldogáló "nyugdíjas" hídon egy jelentéktelen dűlőút visz keresztül, de ezen már senki sem közlekedik. A Tótkomlóst, Békéssámsont, Hódmezővásárhelyt, illetve az Orosházát, Békéssámsont, Makót összekötő régi országutak találkozási pontja innét mintegy fél km-re északra alakult ki, és jelenleg is ott található. A Hódmezővásárhely felé összekötő forgalmat biztosító, mintegy 10 éve létesített modern vasbeton hídról már szinte látni sem lehet a nádas között megbújó régi, híres "török" hidat. Az idős békéssámsoni emberek körében ma is ezzel a elnevezéssel találkozunk, bár a név eredetének hitelességére, a kőhíd építésének történetére semmi konkrét adattal nem tudnak szolgálni. Még néhány év, és lassan nem lesz, aki valamit is tudna erről a hajdan oly szép és minden bizonnyal igen fontos emberi alkotásról. A térszint fölé alig magasodó, kettős boltíven támaszkodó vén híd szinte elvész a vízi világ két édes gyermekének, a sás- és nádtengernek zöld özönében. A Száraz-éren átívelő, feltehetően több száz éves hídmatuzsálem a műemlékekben meglehetősen szegény Békés megyei táj féltve őrzött kultúrtörténeti kincse lehetne... - de nem az! * * * Ülök az omlatag hídperemen, és felém intenek az apám ültette akácok, melyek között hajdani kis tanyák falai omladoznak. Onnét néztem óraszám a délibáb által feje tetejére állított, vagy a tél ködében óriás várfokká magasodó szép, öreg kőhidunk panorámáját. Szomorúan nézem a partifecskéknek, télen a gémberedett verebeknek praktikus fészkelőhelyet nyújtó mélyedéseket az omladozó támfalakon, és eltűnődöm. Valóban ennyire keveset jelenthet számunkra a szülőföld egy-egy szép műemléke? Megvallom, ezt a kritikát ezúttal önfejem felett cserdítettem el, hiszen véletlenül magam is egyike vagyok azoknak a hajdani sámsoni ifjaknak, akik gyakran itt találták a legjobb búvóhelyet, ha romantikus játszókedvük kerekedett. Ismerem e tájat, mint a tenyeremet, de a Kőhíd titka ma is oly távoli és egyben izgató számomra, mint hajdanán. Kik építhették, mikor és miért ilyen távol a századok során történelmileg kialakult országutak találkozási pontjától? Próbáltam minderre magyarázatot találni, idős embereket megkérdezgetni, de sajnos mindeddig nem sok eredménnyel. Az érlelő idő azután furcsamód elvezetett, ráterelt engem is a nyomkeresés, a múltidézés különös, izgalmas ösvényeire. Búvárkodás könyvtárakban, levéltárakban. Beszélgetés, levelezés ismerős és ismeretlen barátokkal. Egy, a korral járó, de kifejezetten kellemes lázállapotnak tudnám nevezni ezt a tünetegyüttest.