Erdmann Gyula: Békés megye és környéke XVIII. sz.-i történetéből. Közlemények - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 3. (Gyula, 1989)
Markovicz Mátyás leírása a Maros-Körös közéről és az ottani evangélikus egyházközségekről (Közzéteszi: PÁNCZÉL BARNABÁS)
- 42 bertelenedik". A Markovicz által bemutatott tájegység azonban a szó legszorosabb értelmében emberlakta terület: a rajta és belőle élő hús-vér emberek lakóhelye, s mindenestül az emberért van: neki szolgál otthonul, neki termi meg a mindennapi kenyeret, az ő igavonó barmának nevel takarmányt, neki kínálja fel a vizek halát, a mezők vadját; igaz, őt sújtják az itt honos nyavalyák, őt bosszantják, kínozzák csípésükkel a szúnyog- és légyseregek is. Ez a szemléletmód egyaránt gyökerezhetik a szerző egyéniségében és hivatásában, ami a pásztort kötelességszerűen a gondjaira bízott nyáj közelében tartja. A történeti munkáknak a leírásokéval közös sajátossága, hogy letűnt idők eseményei, tárgyi emlékei is gyakran személytelenekké, lélektelenekké halványulnak az idő múlásának függvényeképpen. Nem így a Markovicz közölte település- és gyülekezettörténeti krónikás anyag adatai. Ezek tudniillik még kézzel fogható közelségben vannak hozzá. Az egyházközségek története még semmi esetre sem sorolható a múlt idő kategóriájába, inkább a jelenébe, hiszen jószerével még gyermekkorukat élik ezen a tájon. Ugyanígy a bemutatott, török világbeli tárgyi emlékek is ott vannak még Markovicz közvetlen közelében. A szarvasi palánkvár romjait, a török fürdő maradványait, a török ültette szőlőtöveket, a gyulai minareteket még tulajdon szemével láthatja, s elaggott, törököt látott szemtanúk közvetlen és éppen ezért megbízható információi kapcsolják őket össze az írás jelen idejével. Egyébként a szerző állandó személyes jelenvalósága a műben késztetett arra, hogy az utóbbit műfaji szempontból emlékiratn ak nevezzem. Az írásmű stílusa is figyelmet érdemel. Talán a legszembeötlőbbek a terjedelmes, nemegyszer gigantikus méreteket öltő mondatépítmények, a felső fokra emelt jelzőkkel, határozószókkal telezsúfolt körmondatok, amelyek a barokk jellegzetes stílusjegyeit viselik magukon. Általában komoly, fegyelmezett hangvételűek. Olykor-olykor patetikus hangnemet közvetítenek; érezzük például, hogy a kunhalom-rengeteg vagy a tarlókon lobogó tűztenger kozmikus-monumentális látomásokká növesztett képeinek szuggesztív hatására maga a szerző is, velünk együtt, megborzong, hiszen az isteni gondviselés időtlen nagyságának, illetve az
