Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)

VI. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Első rész: 1849-1920

a szántóterület a város határában 26,4%-kal nőtt, miközben a lakosságszám 23%-kal gyarapodott. Az ipar elsősorban kézművességből és kisiparból állott. Nagyobb üzem ebben az időszakban csupán néhány működött.

5 A rendi kötöttségek megszűnésével járó változások az első években a gyulai egyházban sokkal inkább nehézséget hoztak, nem a polgárosulás előnyeit ígérték. Súlyosbította a helyzetet - mint láttuk -, hogy az elöregedett Ecsedy Gábornak a hívek egy részével megromlott a viszonya. Tetézte a gondokat, hogy gróf Zichy Ferenc császári és királyi teljhatalmú főbiztos már 1849. szeptember 18-án országosan betiltott mindennemű nyilvános gyűlést, köztük az egyháziakat is. 1850 februárjában Haynau és báró Geringer rendeletileg olyan szigorúan korlátozta a protestáns egyházak autonómiáját, hogy lényegében kizárta a világi elemet a felső vezetésből, de még egy presbiteri ülés megtartásához is kerületi hadbiztossági engedély és kiküldött biztos kellett. Ez az állapot csak 1854 nyarától enyhült valamelyest.

6 A két forradalmi év országszerte lazította az erkölcsi fegyelmet és tovább erősítette a szekularizációt.

7 A gyulai értelmiségnek szinte kapóra jött az 1848. januári emlékezetes egyházi gyűlés határozata. Sértődötten visszavonultak az egyházközségi élettől. A volt jobbágyhívek egy része az áprilisi törvényeket eleinte úgy értelmezte, hogy a feudális szolgáltatások eltörlése az egyház által szedett párbérre is vonatkozik. Egyre bővült az egyáltalán nem vagy a késedelmesen fizetők köre. 1851-ben piacon kellett megvásárolni a belhivatalnokok gabonajárandóságát, sőt még az úrvacsorai kenyeret is, amire korábban rendszeresen adakoztak, sőt tudjuk, hogy az egyháznak saját malma volt.

8 A pénztárat 1252 forint 35 krajcárnyi „Kossuth-bankó" elvesztése sújtotta. Az egyházi épületek állaga leromlott. Különösen a templomtorony kívánt minél előbb teljes fölújítást. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy személyi, szervezeti és anyagi válság fenyegetett.

9 A tiltó rendelkezések annyiban azért kijátszhatók voltak, hogy ha nem gyűlést, akkor engedély nélkül elnökségi ülést lehetett összehívni. Ezen a prédikátoron kívül, a gondnok, a pénztári ellenőr és a malombíró vett részt, tehát nem szakadt meg teljesen a kollektív vezetés gyakorlata, csak leszűkült a döntéshozók köre. A lelkész gyakran kényszerült egyszemélyes döntést hozni. Folytatódott a visszás házasfelek békítése is, anélkül, hogy penitenciát róttak volna ki reájuk. Végre 1851. október 5-én, több mint két év szünet után sikerült kieszközölni a presbiteri gyűlésre szóló engedélyt. Az első biztos, akit később hol „császári és királyi"-nak, hol „polgári"-nak írnak, Tormassy Lajos volt. Igaz tehát, hogy az autonómiát fölfüggesztették, de a hatóságot mindvégig kebelbéli egy5 Scherer II. 89-91., 98-100., 195-198. 6 Barcsa III. 30-31., 36. 7 Szeremlei Sámuel: Vallás-erkölcsi és társadalmi élet 1848 óta Magyarországon. Bp., 1874. 74-76. 8 Jkv. II. 279-280., 299. Mindezt Bonyhay Benjámin polgári biztos megbotránkozva tette szóvá. 9 Jkv. II. 318.