Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)

V. Fejezet. A gyulai egyház a rendi társadalom utolsó évtizedeiben (1791-1849)

hogy válasszon mindenki, aki egyházi adót fizet, egyúttal pedig kijelentette, „hogy most az új polgári törvények az egyháziakat is megváltoztatták" - ami persze nem volt igaz -, s ne csak a gondnokot, hanem a presbitereket is az egész nép válassza meg. 1849 tavaszán a választást Tormassy Lajos vezette, s akkor a jelölést is a nép végezte.

33 Az 1823-ban kiküldött statutumjavaslatban az áll, hogy évente legalább hat presbiteri gyűlést kell tartani, ha máskor nem, legalább az úrvacsoraosztást megelőző minden penitenciális héten (bűnbánati héten). A presbitereknek ugyanis esküvel vállalt kötelességük volt jelentést tenni, kik azok, akik súlyos bűnök miatt, elsősorban a tízparancsolat ellen vétve, nem engedhetők az úrasztalához. A mintául szánt statisztikánkban szereplő 37 esetből 23 (majdnem kétharmada) sorolható házassági vétségek körébe (hűtlenség, paráználkodás, leányanyaság, civódás, elhagyás). Viszonylag nagyobb csoportot alkot még a rágalmazás és a szidalmazás (6 eset), a többi testvérek közötti nézeteltérés, káromkodás, részegeskedés, közbotrányokozás, lopás volt. Külön említjük a templomkerülést, melyért utoljára 1820-ban rótta meg hat hívét Ecsedy Gábor.

34 Az erkölcsbíráskodás a bűnösnek a prédikátor és a presbitérium elé idézésével folyt le. Enyhébb esetben figyelmeztettek, dorgáltak, s ha kellett, békítették a feleket. Az utóbbi a hűtlen elhagyás vagy válási szándék kinyilvánításakor volt szükséges. Ha a válni készülőket nem sikerült más belátásra bírni, világi bíróság elé utalták ügyüket. Ilyesmi ebben a korszakban nagyon ritkán fordult elő. A legsúlyosabb büntetés, a szamártemetés mindössze egyszer fordult elő. 1819-ben „egy rossz életű személy" öngyilkos lett és „minden ceremónia nélkül el ásódott".

35 Még a bűnös életében általános súlyos büntetésnek a nyilvános penitenciatartás, az egyházkövetés számított. Gyulai részleteiről nincsenek közelebbi értesüléseink, csupán egyetlen halvány adat vall arról, hogy a vezeklő bűnöst a templom közepére állították és szennyes lepellel letakarták.

36 A nyilvános penitenciát azonban korszakunkban csak házasságon kívüli nemi kapcsolat felfedezésekor vagy bevallásakor alkalmazták. Minthogy II. József a nyilvánosan megszégyenítő büntetéseket erősen korlátozta, és ez annak számított, a presbitérium senkit sem kötelezhetett rá. Ezért a jegyzőkönyvi beírások rendszeresen kiemelték, hogy az illető „önként peniteált", mert a törvény ezt megengedte. Nevüket is így jegyezték föl az első presbiteri jegyzőkönyv számozatlan utolsó lapjaira: „Paráznák, kik önként peniteáltak". A lista az 1802-1852 közötti esztendőkből 82 nevet tartalmaz, mindössze tízen férfiak, a többi nő. Értelmiségit vagy családtagját egyet sem találunk közöttük. Egy esetben iparos, egy molnár peniteált, egyébként a megesett nők 33 Jkv. II. 233., 244. 34 Jkv. I. 223. 35 Halottak anyakönyve I. k. 1801-1852. (1819. okt. 2.) 36 1964-ben egy akkor 93 éves gyulai ref. asszony mesélte nekem családi hagyományból, amit kb. az 1820-30-as évekre lehetett vonatkoztatni.