Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)

V. Fejezet. A gyulai egyház a rendi társadalom utolsó évtizedeiben (1791-1849)

gyakran neveztek meg bűntársul iparost, főként mesterlegényt. A szereplők túlnyomó része minden bizonnyal földműves családtag volt, egy ízben nemes rendű leány. Kétszer találkozunk visszaesővel, egyikük háromszor vállalta a büntetést. A visszaesés megakadályozására - nemcsak paráznaságnál, hanem más erkölcsi vétségeknél is - albát, azaz reverzális levelet írattak, amiben megfogadtatták, hogy ha ismét a presbitérium elé hívják az illetőt, nem kerülheti el a legszigorúbb törvényt. A bűnösök közt gyakoriak az özvegyek (főleg asszonyok), a katonafeleségek, a válófélben lévők, a szolgálóleányok, más szempontból föltűnően sokan (18) más községből költöztek Gyulára (munkavállalás, házasság) vagy ugyanezért származtak el a városból. Tehát többségük a társadalom érzelmileg és szexuálisan leginkább kiszolgáltatott csoportjaiból való. Csak néhányukról derül ki a partner ismétlődő váltogatása. Egy-egy alkalommal megtudható, hogy gazda szolgálólánnyal, gazdasszony vagy gazdalány szolgával, mesterné mesterlegénnyel került tiltott kapcsolatba. A nők túlsúlyát nemük korabeli alárendelt társadalmi helyzetének ismeretében szükségtelen magyarázni. Férfiak akkor vállalták a penitenciatartást, ha élettársukat feleségül akarták venni, amit máskülönben nem tehettek volna meg, vagy „nős paráznák" voltak, és feleségük bocsánatát csak így remélhették. A penitenciatartást vállalók száma az első három évtizedben tízéves átlagban nagyjából azonos szinten maradt (1802-1810:24,1811-1820: 20,1821— 1830: 21). Csupán 1836 után kezdtek észrevehetően ritkulni az esetek (18311840: 11, 1841-1850: 4). Az utolsó kettőt 1852-ben jegyezték föl. (Az éves „csúcs"-ot egyébként 1807-ben érték el hat esettel.) Számos adat arra vall, hogy személy szerint Ecsedy Gábornak köszönhetően az eklézsiakövetés szokása Gyulán kivételesen hosszabb ideig elevenebb maradt, mint általában a város nagyságrendjébe tartozó alföldi településeken, sőt sok kisebb helységben is. Nem véletlen, hogy halála évében szűnt meg. A szomszédos nagykunsági egyházmegyében, a közeli Mezőtúron és Dévaványán már 1811-ben abbahagyták a penitenciális jegyzőkönyv vezetését.

37 Az 1820as, 1830-as gyulai egyházlátogatási jelentésekben ismétlődően olvasható: „van ekklésiai fenyíték a rosszéletűekre nézve".

38 Ugyanakkor Kis Bálint, a látogató vizsgálatok gyakori résztvevője 1836-ban így írt: „Már ma pedig példát is alig lehet találni reá, hogy valamely botránkoztató életű az ekklésiából kitiltatnék, nyoma is alig látszik ezen ekklésiai fenyítéknek. Kevés helybenhagyót és pártfogót találna a felsőbb ekklésiai törvényszéken az a prédikátor, aki ezt gyakorlásba venné".

39 Illyés Endre országos viszonylatban az egyházfegyelem hanyatlásának mondja a XIX. század első felét.

40 Élete utolsó esztendeiben Ecsedy is enyhített az eljáráson. Az ilyen bejegyzések, mint „előttünk peniteált", világosan tanúsítják, hogy az esemény a va37 Tóth Dezsői, m. I. 127-128. 38 TtREL I. 1. s. 14. d. 39 Kis Bálint i. m. 203. 40 Illyés Endre: Egyházfegyelem a magyar református egyházban (XVI-XIX. században). Debrecen, 1941. 141-164.