Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)

VII. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Második rész: 1920-1948

tűrhetőnek" mondja, azonban panaszkodik a tanyavilág nagy kiterjedésével összefüggő lelkipásztori gondokra. Mégis - mint már utaltunk rá - a következő esztendőkben több ízben megszidja a presbitereket, mert elhanyagolják a templomi istentiszteletet és az úrvacsorázást, gyakran figyelmeztet a vasárnap ünnep voltára, sürgeti az istenkáromlás elleni föllépést és hangsúlyozza a napi bibliaolvasás fontosságát. Az 1928-i belmissziói jelentés szerint a hétköznapi istentiszteleteken átlag 70-75 lélek vesz részt (a gyulai reformátusok 1%-a), vasárnap délelőtt templomba megy a lélekszám 10%-a, nagyünnepeken 30%- a, az úrvacsorázók évi összesített száma eléri a lélekszám 32%-át. Harsányi Pál a vasárnap délelőtti istentiszteletet „eléggé látogatott"-nak találta, bár megjegyezte, hogy föltűnően kevés a férfi. Fél év múlva Kiss László a konfirmációval kapcsolatban kifejti: nemcsak az „úri osztálynál, hanem a gazdaosztálynál" is hitbuzgalmi közönyösség tapasztalható, „ami egyenesen kétségbeejtő kilátásokkal biztat a jövőt illetően".

32 Az ellentmondások egyfelől a lelkészi munka önminősítésével magyarázhatók, másfelől azzal, hogy a belmissziói irányultságnak sajátja az egyházi élet restségének állandó bírálata. Harsányi Pál 1938-ban így látta a gyulaiak „lelki életét": „Az első, kisebb csoport az, amelyik az egyházi élet minden megmozdulásában részt vesz; alázatos a hitben, áldozatos a jócselekedetekben. A másik, nagyobb tömeg az, amelyik semmiféle közösséget egyházával nem érez, templomba nem jár, adót nem fizet. Ez érzéketlen tömeg megmozgatására, vállt vállhoz vetve küzdenek egymást támogatva a belmissziói egyesületek."

33 Végül is nehéz eldönteni, mihez viszonyítsunk. Harsányi jellemzése pontosan ábrázolja a szekularizált társadalomban eleven hit- és egyesületi életet élő gyülekezetet. Sok évtized távlatából pedig visszatekintve, azt kell mondanunk, hogy a két világháború között tapasztalható elevenség nélkül elképzelhetetlen lett volna a második világháborút követő - mint majd látni fogjuk - ugyancsak eleven és sok embert megmozgató hitélet. A templomi alkalmak száma szaporodott. Miután bevezették a villanyt (1928), a vasárnap délutáni katekizációt követően is tartottak istentiszteletet. Az 1920-as évek derekán az egyik vallásoktató feladataként rendszeresültek a megyei kórházban a lelkészi beteglátogatások és az istentiszteletek. Ugyanezek elkezdődtek a város határában fekvő tüdőszanatóriumban is. Ismét hangzottak el prédikációk a megyei börtönben. (A katonaság ekkor már a tábori lelkészség körébe tartozott.) 1924-ben újra Gyulához csatolták az eleki szórványt, ahová havonta egyszer szállt ki lelkész. Újdonság volt az új iskolában és a Laura Otthonban a külnegyedbeliek számára a vasárnap délutáni istentisztelet. Még inkább újdonságnak számított a házi istentisztelet (1924-től). Az előző korszakban csupán sejtettük azt, ami az 1920-as években bizonyos, hogy a város távolabbi részein, különösen sze32 Jkv. V. 763., 877., 961., 967-969.; VI. 24-25., 449-450.; VII. 2. 33 Jkv VI. 449-450.