Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)

VI. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Első rész: 1849-1920

kisholdat hagyott az egyházra. Vidó János 1908-ban ezzel a földdarabbal szomszédos ugyancsak 10 holdat vásárolt meg ajándékba. A buzgón vallásos nagygazda Vidó a gyulai egyház történetének legnagyobb jótevője volt. Áldozatkészsége mindig akkor nyilvánult meg, ha föltétlenül szükség mutatkozott. Az idézett földvásárlás kedvezményes lehetőségként kínálkozott az adósságokkal küszködő egyházközség számára. Ugyanígy segített Vidó már 1904-ben, amikor az egyházi faiskola mellett vásárolt meg 489 ölet szintén ajándékba. Gondnokként 1905-ben és 1906-ban saját zsebéből fedezte a költségvetés hiányát (2544 K. 20 f.) s csak a kamatait kérte életjáradékként, végül azonban azokat sem vette föl. 1910-ben a templomrenoválásból adódó pénzhiányon ismét nagyobb összeggel (1890 K. 35 f.) enyhített, majd 1916-ban 1000 koronás hadikölcsönkötvényt adományozott, amit már az addigi adakozásából presbitérium által alakított alaphoz csatoltak. Időközben az egyház Ocsai István és felesége végrendeletileg hagyományozott földjének is várományosa lett.

88 Áz eddigiekben többször érintett alapítványok és alapok korszakunkban fontos intézményeit képezték az egyházi életnek, egyúttal átvezetnek bennünket a hitbuzgalom területéről a gazdálkodás területére. A korabeli gondolkodás alapítványon olyan tartós tőkelekötést értett, melynek kamatai folyamatosan, meghatározatlan ideig szolgálták az alapítólevélben megjelölt nyilvános nemes célt. Ezzel szemben az alapot szintén pontosan megjelölt, de belátható időn belül megvalósuló cél támogatására vagy fedezetére hozták létre. így végül alaptőkéjét felhasználhatták. A gyulai egyház gyakorlatában - akár országosan - nem mindig tettek különbséget a két fogalom között. A sokrétű gyakorlatban igyekeztek az eredeti rendeltetést tiszteletben tartani, de látni fogjuk, hogy nem minden esetben. A fogalmi tisztázatlanságot fokozta, hogy az egyházi takarékmagtár valójában üzleti vállalkozásként, a temetkezési társulat pedig egyesületként jött létre, mivel azonban mindkettő segélyezési szerepet töltött be, az alapítványokhoz és alapokhoz szinte teljesen hasonlóan működtek. A fennmaradt iratokból az sem derül ki egyértelműen, hogy ki volt az alapítványok kezelője és felügyelője, a lelkész, a kurátor, a presbitérium vagy az egyházközség mint jogi személy. (Alapítólevél csak a korszak legvégéről ismert, sablonos szöveggel.) Nem lévén központi törvényes szabályozás, valószínű, hogy ezek a jogi kérdések egyáltalán nem foglalkoztatták az egyház vezetőségét és a híveket. Számukra csupán az volt a fontos, hogy az alapítványok és alapok anyagi forrásként rendelkezésre álljanak.

89 Az alapítvány nagy múltú intézményének a település hódoltság alatti viszontagságai, tehetős patrónusok hiánya és a reformátusok szegénysége miatt nem voltak előzményei a gyulai egyházban. Láttuk, hogy az 1848 előtt keletkezett első alapítvány (Molnár Sára) gyorsan tönkre ment, de az egyik érintett 88 Jkv. 26., 58., 62., 126., 149., 150., 200., 237., 412. 89 A XIX-XX. század fordulóján kisebb vita kerekedett a központi vallási és egyházi alapítványokról,, melyből kiderül, hogy a felügyeletet még ezeknél sem tudták megnyugtatóan rendezni. Vö.: Csorba Ferenc: Alapítványaink és a legfelső felügyeleti jog. Bp., 1889.; Orbán József: Az alapok és alapítványok jogi természetéről. Bp., 1907.