Kósa László: A gyulai református egyház története - Gyulai füzetek 17. (Gyula, 2008)
VI. Fejezet. A polgári korszak (1849-1948). Első rész: 1849-1920
például a temetők vagy az iskolák állapotát ellenőrizve, akkor az ügyeket az egyházigazgatáshoz vagy az iskolához soroltuk be. Egy tétel föltűnően hiányzik az ötven évvel korábbi statisztikához képest, az erkölcsbíráskodás, mely teljesen megszűnt. Emlékeztetünk rá, hogy az utolsó penitenciatartás 1852-ben zajlott le. Az állami törvények egészen a polgári anyakönyvezés kötelezővé tételéig, 1894 végéig egyházi feladatnak tartották a válni készülő protestáns házasok békítését. A lelkész hívására háromszor kellett megjelenniük a feleknek, hogy megkíséreljék őket szándékuktól eltéríteni. Ha ez sikertelenül végződött, a világi hatóságnál indítani lehetett a válópert. Gonda Lajos nagyon pontosan adminisztrálta ezeket a tárgyalásokat. Papp Mihály már jóval vázlatosabb jegyzőkönyveket készíttetett. Épp a szóban forgó évtizedben kerültek ki a békítések a presbiteri gyűlések napirendi pontjai közül. Mindössze kétszer fordult elő békítés (1871, 1872), holott a válások nem szűntek meg, az 1878-as vizitációs jelentésben például öt szerepel. A felek bizonyára nem a presbitérium, csupán a lelkész előtt jelentek meg. Az előző fejezetben említett házassági szerződések (móringlevelek) egyházi rögzítése ugyancsak ebben az évtizedben szűnt meg. A kiépülő polgári jogélet átvette ezt a feladatkört is. Más fegyelmezési eset az egész évtizedben csupán kettő akadt, mindkettő templomi rendzavarással kapcsolatos. Egy alkalommal az új énekeskönyvvel foglalkoztak (esperesi ösztönzésre), 1878-ban pedig - immár 1865 után másodszorra - megalakult az énekkar. Ha az önkéntes adományok tudomásulvételét és az adakozást nem tekintjük, meg kell állapítanunk, hogy a presbitérium a jelzett évtizedben a néhány fölsorolt eseten kívül szorosabban véve hitbuzgalmi, hitéleti kérdésekkel nem foglalkozott. (Statisztikánkban ezek az esetek az „egyéb" kategóriába kerültek.) Ha azonban az egész korszakot tekintjük, más kép rajzolódik ki előttünk. Az előbb megállapított tény ugyan nem sokat módosul, de egyfelől kiderül, hogy a beadványozó presbiterek is szóvá tesznek hitbuzgalmi ügyeket, másfelől - ugyancsak láttuk - hitélettel kapcsolatos kezdeményezések nemcsak presbiterektől indulnak ki. Előre kell bocsátanunk, hogy legritkábban a lelkészektől, amire részint a kor lelkészi eszménye, részint a gyulai lelkészek egyénisége adja meg a választ. Dombi Lajost mindjárt szolgálata kezdetén figyelmeztetik, hogy temetések idején is gondoskodjon a vasárnap délutáni istentisztelet megtartásáról. A megsokasodó indítványok között találjuk 1908-ban 33 egyháztag beadványát, amely többek közt ismét kifejezi az előbbi igényt, szorgalmazza, hogy a hitoktató lelkész vasárnap délelőtt gyermek-istentiszteletet tartson, legyenek vallásos estélyek és növeljék a presbitérium létszámát. Kun Pál orvos helyteleníti, hogy a szegény sorsú kórházi halottakat nem lelkész és harangszó kíséri a temetőbe, és eléri, hogy a stólát megemeljék. 56 A presbiteri jegyzőkönyvek idevonatkozóan szűkszavúak, de más források alapján vázolni tudjuk a vallásgyakorlás változásait. Dolgunk azért nehéz, mert mint annyiszor 56 Jkv. IV. 642.; V. 85., 209., 214-215.
