Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Arcélek a múltból

zet közű J5-en a vízbe fúltak. Csupán Kocsis Sándor és nyolc matróz mentette meg az életét, mégpedig úgy, hogy a hajó roncsaiba kapaszkodtak, s harmadnapra a háborgó óceán New Orleans kikötője felé sodorta őket. Valami ünnepnap volt, és a tengerparton sétáló közönség távcsöveken látta, hogy a parttól jókora távolságra hajórész úszkál, és azon emberi alakok tűnnek fel. Rögtön gőzhajó ment utánuk, és egy félórai hajózás után beérték őket, de már akkor csak három embert találtak a roncsokon, éhségtől és hidegtől megdermedve, eszméletlenül. Két matróz volt és Kocsis Sándor, a többieket a kimerültség és a hullám elsodorta. A három hajótöröttet, miután nem nyerték vissza eszméletüket, bevitték New Orleansban a tengerészeti kórházba, hol 14 napi ápolás után egészségüket visszanyerték, és a kórházból kibocsáttattak. Minden holmijuk, értékük, Kocsis Sándor megtakarított vagyona és értékes gyűjteményei, amiket magával hordozott volt, az óceánba veszett. Nem volt egy pennyjük, sem egy betevő falatjuk, amint New Orleans utcáin bolyongtak. A tengerparti hajókon kíséreltek meg munkába lépni, eredmény nélkül. Kocsis Sándor, amint búsan egy árbocfához támaszkodott, valami keménységet érzett, és midőn felszólítására egyik matróztársa a keménység okát kereste, mellénye hátsó zsebében odatévedt ezüstdarabot, egy egydollárost fedezett fel. Úgy jött ez a dollár, mint az égből hullott manna. Vettek rajta ócska fűrészt és fejszét, és elhatározták, hogy amíg újra hajóra mehetnek, favágással keresik meg a kenyerüket. így is cselekedtek. Hat héten át fát vágtak egyes házaknál. Egy napon egy vendégfogadóba jutottak, ahol a házfelügyelőtől szintén favágást vállaltak fel. A házfelügyelő bement a konyhába, és dicsekedve említette a fogadósnénak, hogy milyen olcsón adta át a favágást ismeretlen, igen finom modorú embereknek. A fogadósné kíváncsiságból megnézte őket, és férjét is kihívta a faszínbe, hol egy darabig együtt figyelték őket, míg egyszer a vendéglősné magyarul szólt az urának: „Miféle emberek lehetnek ezek a szerencsétlenek? Látszik, hogy nem idevalósiak, és nem olyan züllött kinézésűek, mint az idevaló favágók." Azt a jelenetet, amely ezután következett, lehetetlen megírni. Kocsis Sándort ugyancsak változatos életében talán soha semmi sem lepte úgy meg, mint ez a néhány magyar szó, amit hét esztendő óta először hallott; és legkevésbé volt rá elkészülve, hogy akkori sanyarú helyzetében magyar emberekkel találkozik. Az édes magyar szó úgy hatott rá, mint egy mennyei akkord, és bámulatában, meghatottságában percekig nem jött szó ajkára. De nem kevésbé volt meghatva a derék házaspár sem, amikor Kocsis Sándor felindulását leküzdve, zengzetes magyar nyelven megszólalt, és elmondotta kilétét és a szerencsétlen körülményeket, amelyek közé jutott. A vendéglős, Puneki József szegedi ember volt, '48 előtt százados, a szabadságharc alatt pedig őrnagy Klapka hadtestében, és mint ilyen, nejével együtt a komáromi kapituláció után igazolvánnyal Amerikába vándorolt ki, s többévi hányattatás után New Orleansban vendéglőt nyitott. Ők sem hallottak évek óta magyar szót, aminthogy Amerikának eme részében a magyar ember - akkortájban különösen - fehér hollószámba ment. A két honfiú s a nő a vendéglői személyzet bámulatára zokogva egymás nyakába borult, s a fájdalom és öröm vegyes könnyeit hullatták. Mondani sem