Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)
Nevezetes látogatók
tagja. Ennek megfelelően értékelték őt úgy a direktorok, mint pályatársai, s ahol megfordult, a közönség is mindenütt rajongott érte; igazi szerepkörét, akár a világhírű olasz Novelliét, meg sem lehetett állapítani. A legellentétesebb szerepeket játszotta: hősszerelmest, tragikust, jellemszínészt, komikust, operettbuffót egyaránt. Fellépett a Shylockban, az Othellóban, a Keanban, eljátszotta Konti Királyfogásában Marx bárót, a Rip Ripben ráosztották a basszus hangú Hudson kapitányt. Mindegyikben tökéletes, legtöbben utolérhetetlen volt. Ügy indult, úgy fejlődött, hogy mindenki a magyar színművészet nem nagyszámú óriásai közé emelkedőnek jövendölte. AThália előzőleg egy szezonban már játszott Gyulán. Innen levélben Aradra ajánlkozott akkor Krecsányihoz, aki miután őt személyesen még nem ismerte, tőlem kért róla véleményt. Emlékszem, csak annyit írtam, hogy ha a Nemzeti Színházat az a csapás sújtaná, hogy Újházi meghalna, minden más kombináció mellőzésével Molnár Antalt kellene helyére szerződtetni. Erre a levelemre Krecsányi őt, minden feltételét elfogadva, látatlanul szerződtette. A téli szezon leteltével Krecsányi, pedig őt majdnem mindenki olyan direktornak mondta, aki önzésével társulatának tagjait lelketlenül kizsarolja, magához kérette Molnárt, és azt mondotta neki: én, Molnár úr, meg akarom Önt tovább is tartani, e célból gázsiját is felemelem, de csak azzal a feltétellel szerződtetem tovább, ha Ön nálam csupán drámákban fog játszani. Molnár felfortyanva kérdezte, hogy talán nincsen egyéb szerepeiben vele megelégedve? Erről szó sincs - mondotta Krecsányi -, hanem azért kikötésemet fenntartom; én ugyanis nem veszem lelkemre, hogy a magyar színészet valamikor azt a jogos szemrehányást tehesse, hogy olyan tehetséget és ígéretet, mint aminőnek Önt megismertem, művészi egyéniségéhez méltatlan szerepekben foglalkoztattam, és fejlődésében akadályoztam. Molnár Antal, aki féktelen természetű volt, és egyformán áhítozott a páholyok, a nézőtér és a karzat tapsaira, nem fogadta el Krecsányi feltételeit és - ez meg az ő egyéniségére jellemző - a magas fix gázsi helyett a bizonytalant választotta, s a legjobb körülmények között is határozottan kisebb javadalmat ígérő Thália Szövetkezethez szerződött, csak azért, hogy továbbra is játszhassa Marx bárót és burleszk komikusszerepeit is. Az a remény azonban, hogy a magyar színészet Egressy Gábor, Tóth József és a többi nagyok mellé valamikor Molnár Antalt is fogja sorozni - fájdalom -, nem valósult meg. Molnár a színpadon kívül féktelen, szertelen, önmaga fegyelmezésére képtelen ember volt. Ez a féktelensége Otellóét meghaladó féltékenységében is megnyilatkozott. Színésznő feleségét nem engedte színpadra: a szegény asszony nem mert senkivel sem szóba állni, pedig magaviseletével igazán nem adott legkisebb okot sem a féltékenységre. Hasztalan! Molnár, akinek a nőkről korábbi tapasztalatokon nyugvó pesszimista nézetei voltak, nem hitt, nem tudott hinni neki, s egy teljesen indokolatlan féltékenységi rohamában az Egy csepp méreg után, melyben utolérhetetlenül játszott, éjfél után egy órakor a Korona vendéglő egyik szobájában, mintha egy drámai szerepet játszott volna, agyonlőtte magát. 4 4 Haláláról, pályájáról részletesen beszámolt a korabeli Békés. Molnár Antal. Békés, 1887. jún. 5.
