Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Nevezetes látogatók

amikor az hazament. Miután ebbeli töprengésem miatt sehogy sem jött álom a szememre, felkeltem, és megpróbáltam magam nyélbe ütni valamit, hogy a versre vonatkozó ígéretemet beválthassam. Kora reggel azután megjött a Szászék cselédje, s hozta a verset, melyet még az este átadtak neki, de ő úgy gondolta, ráér azt késő éjjel helyett kora reggel is elhozni. így van tehát nem egy, hanem két vers is, most választhatsz közülök. Ezzel átadott két nyolcadrétű, egyforma papirosra legépelt, egyaránt hatsoros verset azzal, hogy amelyiket jobbnak találom, azt tartsam meg, a másikat pedig adjam neki vissza. Gyönyörű kelepcébe jutottam. A mitológiai Paris szorongása a három istennő előtt, hogy kinek nyújtsa az aranyalmát, eltörpült az enyém mellett. Hogy én, az egyszerű, szürke, vidéki újságíró, bíráljam meg, és hozzá szemtől szemben állva Magyarország félelmetes nagy kritikusával, vajon ő vagy Szász Károly e a jobbik versíró! Ahhoz fogható drukkot egyetlen vizsgán sem álltam ki, de bizonyára nem szenvedett el Gyulai professzor ezer meg ezer tanítványa közül egy sem, mint aminő akkor engem elfogott. Mondanom sem kell, hogy egyik papírra sem volt odaírva, ki a vers szerzője. Hideg veríték borított el a versek ismételt és ismételt olvasása közben, de sehogy sem tudtam megállapítani, melyik a Gyulaié és melyik a Szászé. Utólag sem csodálkozom, hogy nem tudtam. Gyulai is, Szász is egyforma tehetségű költő, mind a kettő erdélyi, mind a kettő öregúr, mind a kettő kálvinista, mind a kettő azonos politikai s irodalmi irányzat híve. Mind a két vers kitűnő, egyik sem jobb vagy gyengébb a másiknál. El merem mondani, hogy rajtam kívül más sem tudta volna megállapítani, melyik vers melyiké. Az íróasztal mellett ülő Gyulai leolvasta sápadt arcomról a leírhatatlan szorongást, és pompásan mulatott rajta. Én meg aggodalommal néztem az előtte álló óriási tintatartóra, mely bizonyára a fejemhez repül, ha választásom Szász Károly versére találna ráhibázni. - No, melyiket találod jobbnak, öcsém? - hangzott Gyulai irgalmat nem ismerő, kegyetlen kérdése. - Méltóságos uram, mind a kettő megfelelő, mind a kettő kitűnő. Ha két emléktábla lenne, mind a kettőt felhasználhatnánk. - De, mert csak egy lesz, az a kérdés, melyiket választod? Még egyszer átfutottam a két verset, azután lelkemet Istennek ajánlva, elhaló hangon szóltam: miután Méltóságod ragaszkodik hozzá, hogy egyiket visszaadjam - a kezemben egyet visszatartva, a másik verset odaadtam neki. Gyulai nagy érdeklődéssel vette át, egy pillantást vetett a visszaadott versre, hirtelen felállott íróasztala mellől és mosolygós arccal ütött a vállamra: látom öcsém, hogy értesz hozzá, a jobbik verset választottad, azt pedig - Szász Károly írta. Ijedtemben majdnem sóbálvánnyá váltam, de látva Gyulainak a legkisebb nehezteléstől is mentes, mosolygó arcát, összeszedtem magamat, és áhítattal csókoltam kezet a szememben óriássá nőtt férfiúnak, akiben felülkerekedett a kritikus a poéta felett, és egy csepp neheztelést sem érzett, hogy az ő rovására választottam, mert ő tényleg jobbnak, alkalmasabbnak tartotta Szász versét a magáénál, pedig nekem még ma is az a nézetem, hogy az ő verse semmivel sem állott a Szász Károlyé mögött. Azt a kérésemet azonban, hogy aján-