Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Arcélek a múltból

cáfolni vagy legalábbis korrigálni fogja. De másnap este bűnbánó arccal állított be a „néppárti" összejövetelre. Utánanézett a témának egy katonai szakkönyvben, amelyben Kéry minden szavát és adatát elsőtől az utolsó betűig bebizonyítottnak találta. Pedig Kéry nem készülhetett fel a lissai csata leírására, hiszen Meczner Tegethoffot csak ötletszerűleg említette fel. Ez eset óta sem Mecznernek, sem másikónknak nem jutott eszébe Kéry szavainak s állításainak valódiságában kételkedni, valamennyit dogmaként fogadtuk és értékeltük. Kéry Gyula révén az a kitüntető szerencse ért, hogy megismerkedtem fiatalkori bajtársával, Hodossy Imrével a budapesti ügyvédi kamara illusztris elnökével. O előbb Apponyi Albert legtekintélyesebb párthíve volt, majd a politikai helyzet változásakor gróf Tisza István intimusa lett; az Orczy-házban lakott, amelynek különben egyik tulajdonostársa s egyben kezelője is volt.Többször megfordultam nála, s ő tudva rólam, hogy jó barátja, sőt bizalmasa vagyok Kérynek, sok mindent elmondott róla, amit az magáról szerényen elhallgatott és velem sohase közölt. Hodossynak nagyon nagy véleménye volt Kéryről, az ország egyik legnagyobb műveltségű s legszélesebb látókörű, emellett tetőtől talpig jellemes férfijának értékelte, kit azonban a balsors üldözött, és ezért nem jutott hivatottságának megfelelő pozícióba. Különösen a főispáni állás volt az, amit - mint egyszer nekem monda - nékie szánt, mert az volna egyéniségének a legmegfelelőbb. Hodossynak ezt a mondását jól megjegyeztem magamnak. Széli Kálmán miniszterelnöksége alatt történt, hogy a Magyarország című lapban az újdonságok között olvastam, hogy Újvidék főispánját kinevezik valahová királyi közjegyzőnek, és így az újvidéki főispáni állás rövidesen üresedésbe jő. Nyár volt, a hosszú országgyűlési szünet ideje. Kéry Gyuláról tudtam, hogy nincsen Pesten, valahol nyaralt, azt sem tudtam biztosan, hogy hol. Hodossy fentebbi mondása ötlött agyamba, és a lapból kivágva a kis hírt, nagyot, merészet gondolva elküldtem azt Hodossynak levelet írva mellé. A következőket vetettem papírra: nem tudom, hogy megfelel-e a valóságnak a hírlapi hír, de amennyiben igaz lenne, megítélésem szerint ez az újvidéki főispánság az, amely leginkább konveniálna Kérynek, mégpedig három fontos okból. Az első ok az, hogy Újvidék polgári város, amelynek sem arisztokráciája, sem előkelő gentrysége nincs, nincsenek tehát olyanok, akik - mint az a vármegyéknél történik - csaknem családi patrimóniumként igényelhetik a főispáni tisztet; tehát e címen nem lehetnek konkurensei. A második ok, hogy Kéry beszéli az összes szláv nyelveket, így a szerbet is, ami a túlnyomóan szerb ajkú Újvidéken, mint szükséges, sőt nélkülözhetetlen előfeltétel, erősen javára esik. Végül harmadszor, mert Újvidék erősen exponált nemzetiségi hely, és ezért tartanak fenn ott külön főispáni állást. Kéry Gyula, úgy is mint a délszláv politikai helyzet legalaposabb ismerője, s különösen mint rendőri talentum, szinte predesztinálva van politikailag a magyar állameszme érdekében eme fontos pozíció betöltésére. Kérdeztem ezután, nem gondolja-e Hodossy, hogy ezek folytán Kéry erre a főispáni tisztre, a siker kilátása mellett, kombinációba vehető. Megírtam, hogy Kérynek, aki nincs Pesten, fogalma sincs erről a levelemről, sőt szeretném, hogy egyáltalán ne venne róla később se tudomást. Pestre címeztem levelemet, de Hodossy Sáros megyében, kisszebeni bir-