Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Arcélek a múltból

va, egyik vérét, másik verítékét hullatva áldozatul. De nemzetünknek legnagyobb ereje mégis abban rejlett, hogy fiai híven ragaszkodtak jogaikhoz, s eme ragaszkodástól sem az erőszak, sem a Pharaók csillogó edényei nem tántorították el soha. Nem olvastam a történetben gyászlapot, melyre az lett volna írva, hogy egy nemzet meghalt, mert jogaihoz híven ragaszkodott, sőt nem olvastam gyászlapot, melyre csak az is lett volna írva, hogy egy nemzet, melynek fiai törvényeikhez hívek valának, elveszhetett volna. Azt hiszem, ezen tudat lelkesítette a francia képviselőt, ki egykor felkiáltott, hogy vesszen el inkább Franciaország minden birtoka, minden gyarmata, mint a francia conventnek egyetlen elve. Ezt érzem én át, midőn azt mondom, inkább csapjon újra össze felettünk a sötét kétségbeesés árja, hogysem jogainkból egy vonalat is engedjünk; engedjünk kivált azoknak, kik háromszázados ragaszkodásunkért mindig gúnnyal és gyűlölettel fizetnek. Ilyen vezérelvek után igen természetes, hogy a jogpárosításra vonatkozólag tegnap itt fejtegetett nézeteket nem oszthatom, üdvöt jelenleg a merev és szigorú törvényességben keresek; s ennélfogva Tisza Kálmán barátom alapjában s lényegileg Deák Ferenc képviselőtársunkkal azonos nézetei felé hajlok, különösen pedig az alkalmazásra nézve tett indítványát osztom. Igen helyesen monda Deák Ferenc, miszerint némelyek azon nézetben vannak, hogy miután a magyar király csak a koronázás által lesz az országnak törvényes királya, Őfelsége pedig koronázva nincsen, az országgyűlés őhozzá, mint nem koronázott királyhoz, egyenes és közvetlen felszólalásokat nem intézhet. Tartózkodás nélkül kijelentem, hogy ezek közé tartozom, sőt a praesumptiv koronaörökösöknek illetékességét is a felírás nyerhetésében csak akkor nem vonom kétségbe, ha magyar hazánkat régi alkotmánya és jogai szerint kormányozhatja, valamint ezt az indítványozó által idézett koronaörökösök tevék. Míg ez nem történik, míg a hódító szerepel, addig helyeslem Ivánka Imre megjegyzését, mert a hódítót legföljebb kérvény vagy folyamodás, de representatio nem illeti. Azt mondják továbbá azok, kik a föliratot pártolják, hogy ez erőteljesebb, mint a határozat. Nézetem szerint erőteljesebb az, ami törvényesebb, ami kevésbé törvényes, az már a kegyelem felé vezet; én pedig a kegyelem útját szabadságszerető nemzetem nevében elfogadhatónak nem találhatom soha. Azt mondják, hogy a felirataink hatásteljesebb s követelőbb alakúak, mint más nemzeteké. Én itt nélkülözöm a helyzet hasonlatosságát. Más hazában a kormány őre a jognak, őre a törvénynek, őre a nemzet szabadságának, nálunk háromszáz év óta tiportatik a jog, tapostatik a törvény, tépetnek szerződéses szabadságleveleink. Nem csoda tehát, ha mi megtanultunk keserűbben és szenvedélyesebben szerkeszteni föliratokat. De utalok Angliának analóg helyzetére, midőn ők is oly helyzetben valának, hogy hevesebben kellett volna követelniük, Orániai Vilmosra bízták, hogy karddal fogalmazza a végiratot. Azt mondják, ha a siker megtörik, tán reánk lesz a felelősség hárítható! Nézetem szerint a felelősség ott van, ahol a bűn, a bűn ott van, ahol a törvény-