Erdész Ádám: Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák – Gyulai füzetek 14. (Gyula, 2004)

Történetek, krónikák, legendák

erős vitában voltak egymással. Ennek a táblának részes takarói voltak és afölött tanakodtak, hogy beállhatnak-e vagy sem másnap a munkába? Voltak, akik azt mondták, hogy még nem, mert a búza még nincs annyira megérve, egy részük pedig erősködött, hogy igenis beállhatnak, és ezen erősen összekülönböztek. A dobozi esküdt, Kárnyáczki uram erre nekiindult, körüljárta a táblát, és amikor visszajött, azt kérdezte, melyikőtök az, aki azt hiszi, nem lehet holnap kezdeni, és a jelentkezőnek azt mondta: „igazad van". És melyikőtök az, aki azt hiszi, hogy lehet, és az erre előállónak azt mondotta: „neked is igazad van". Az egymással ellentétben álló igazságtétel magyarázata pedig az, hogy teneked, aki azt mondtad, hogy nem lehet, annyiban van igazad, hogy e helyütt nem is lehet, neked pedig, aki azt állítod, hogy lehet, igazad van annyiban, hogy a tábla túlsó szélén, ahol magasabb és szikesebb a föld, holnap a búza már vágható lesz. Amíg Kárnyáczki uram a salamoni ítéletet meghozta, én is megnéztem a búzatáblát, amelyet a jégverés megkímélt és gyönyörködve benne azt mondottam: „Ma nagy földet bejártunk, de ilyen szép tábla búzát sehol sem láttunk. Sőt, többet mondok, sokszor voltam már Benedeken, de máskor sem láttam még itt ilyen jó búzát." Hát mennyire becsülöd, kérdezte Pali bácsi. Legalább hét magra, válaszoltam. Pedzed, pedzed öcsém, mondta kedvtelve, de nem adom nyolcon alul. Igazad lehet, Pali bátyám. Te jobban tudod értékelni nálam, de arra magam is fogadnék, hogy heten alul nem lesz. (Hét-nyolc mag: Benedeken rekordtermésnek számított.) Míg a búzatábla mellett így álldogáltunk, anélkül, hogy megfigyeltük volna, fél tizenkettőkor fejünk felett hirtelen felhő kerekedik, elsötétül, villámlás, mennydörgés és felhőszakadásszerűen hull az eső. Futásnak eredtem a sorompótól a majorig, amely kilométernyi távolság, és mire odaszaladtam, csuromvíz volt rajtam vászonkabát, mellény és ing is, bőrig áztam. Az ispánné, jólelkű, kedves úriasszony, megsajnált és ura gardróbjából adott száraz ruhát, amelybe átöltöztem, a magam facsaróvíz gúnyáit pedig az ispánlak tornácára tettem, hogy száradjanak. Vendégszeretettel ott maradtunk ebédre, azzal, hogy ebéd után megnézzük a jégverte árpatáblát is. De akkorára újabb csapat ember jött az ispánhoz, aki emiatt nem jöhetett velünk, és kocsisát bízta meg, hogy a kérdéses táblához vezessen el bennünket, és vegyük ott fel a kárt belátásunk szerint. Ebéd után egy órakor jöttem ki a tornácra. Ruhám akkorára teljesen megszáradt és átöltöztem. Az égboltozat újra tiszta volt, egyetlen felhőt sem lehetett már látni. Teljes szélcsend és a tornácon levő hévmérő negyven fok meleget mutatott. Visszamentem gyalogosan a sorompóig. Az út még sáros volt és olyan élményben volt részem, amely idestova hatvan esztendő múltával is feledhetetlenül maradt emlékezetemben. Az út mentén levő búzatábla vízben állott, és elmenvén mellette, olyan látványnak voltam szem- és különösen fültanúja, amely erősebben hatott rám, mint egy shakespeare-i tragédia borzalma. Az égő nap - teljes szélcsendben - függőlegesen érte a búzakalászokat, amelyek szakadatlanul pattogtak, mintha valamennyi olyan papírgyutacs lett volna, mit gyermekjátékunk közben szoktunk elsütögetni. Szembehunyva olyan hallucinációnak voltam rabja, mintha a búza sírt volna, mit borzalmas volt hallgatni.