Dusnoki-Draskovich József: Nyitott múlt. Tanulmányok, történetek Gyuláról, Békés vármegyéről és a fordított világról – Gyulai füzetek 12. (Gyula, 2000)
Egy XVIII. századi arisztokrata családmulattatója. Antonius atya históriái
sajátos szempontok szerint szelektálta, elrendezte, művét ezért inkább tekinthetjük rövid történetek sorából álló krónikának vagy szubjektív jellege miatt emlékiratnak, mint naplónak. A naplószerű följegyzések többnyire csak kiindulási alapul szolgáltak az egyes fejezetek megfogalmazásakor, amelyek elsődlegesen tematikus egységek, az időrendet fölborítva mutatják be az illető évben történt eseményeket. (így keletkeztek azok a „Complementum" címmel ellátott fejezetek, amelyekbe az került, ami a megelőző fejezetekből kimaradt, illetve kiegészítésképpen ezek rögzítik az egyéb dolgokat, a további eseményeket.) Már kézirata legelső fejezete is megszerkesztett, utólag kidolgozott elbeszélés. Antonius atya műve - állítása ellenére - nem teljesen egyöntetű. Nemcsak a Harruckernek mellett töltött rövidebb-hosszabb időszakok annalese, illetve pontosabban a megörökítésre méltónak vélt eseményeket, egy sajátos mikrovilág életét szubjektíven rögzítő emlékirat, hanem egyben mulatságos történetek sora is, amint azt kézirata nyilván utólag adott címében jelzi. Ugyanis kettős céljának megfelelően a művet két szervező elv strukturálja: az emlékírói megörökítés mellett a szórakoztatás szándéka szabja meg az események leírásának módját. A szövegben ennélfogva kétféle műfaj, illetve kétféle ábrázolásvagy beszédmód különíthető el: az emlékíróé és a szórakoztató történeteket mesélő asztali mulattatóé. E kettő keveredik, átcsúszik egymásba, ugyanakkor egymás ellenében is hat. Az emlékíró nem engedi teljesen kibontakozni a mulatságos történetek mesélőjét, az emlékirat viszont kis egységekre, többé-kevésbé fölépített történetekre hullik szét. A műre - bár nem egyforma mértékben végig jellemző a szubjektivitás. Antonius atya személye áll előtérben, mivel azokról a dolgokról számol be, amelyeket maga látott, élt meg (kivétel a franciskánusjelölttől hallott történet), önmagáról szólva a legapróbb eseményeket is részletezi, végül folyton kifejezésre juttatja véleményét, érzelmeit a leírt eseményekkel kapcsolatban. A két beszédmód viszonyában 1757-ben eltolódás mutatható ki: előtérbe kerül az emlékíróé, akit ettől fogva az események és ezek kapcsán urai méltó, reprezentatív megörökítésének szándéka vezet. Emelkedettebb, eszményítő ábrázolásmód jegyében igyekszik a történteket pontosabban, részletesebben rögzíteni és az egyes szövegrészeket gondosabban megformálni, az említett ábrázolásmódnak megfelelő szerkezetek, megoldások alkalmazásával. Említett sajátosságai nem teszik Antonius atya művét kivételessé. Könnyen kapcsolható a korabeli magyar nyelvű emlékirat-irodalom fejlődési folyamatához. A Rákóczi-szabadságharc utáni békésebb, újjáépülést és fellendülést hozó időszakban elsősorban a szűkebb, intimebb szféra, a mindennapi élet eseményei kínálkoztak témául. Az adekvát műforma, amely ezeket megjeleníthette, a mulatságos történet, az anekdota, amelynek művelői a nemesi udvarházakban és a főúri kastélyokban „az igen tréfás asztali emberek" Hermányi Dienes József által fölsorolt típusai voltak. Kedvezett az anekdotának a késő barokk kul192
