Erdmann Gyula - Merényi-Metzger Gábor: Apor Vilmos Gyulán. Válogatott dokumentumok - Gyulai füzetek 11. (Gyula, 2000)

III. Kortársak visszaemlékezései Apor Vilmosról

arról beszélt nagyon komolyan, hogy milyen csúf a rossztett. Tegyük a jót. Nem nézett rám. Ez volt az igazi kikapás. Kezdtem unni a szentmisét. Néha elszöktem. Szentgyónáskor megmondtam, hogy unom a szertartást. „Miért?" „Mert nem értem." „Vegyen anyukád Misszálét, és mond meg neki, hogy abból minden latin imádságot megtudsz magyarul." Nem szóltam rá semmit. Annyira kényszerített, hogy végül megígértem halkan, miközben magamban megfogadtam, ha felnövök, az lesz az első, hogy teljesítem kérését. Mert hogy mondjam meg neki, hogy úgysem vesznek, így is lett. Ráemlékeztem intelmére, amikor már kerestem. A polgári IV osztályában már gyakran említette a Mária Kongregációt. Utolsó hittanóra. „Ne sírjatok, minden Isten dicsőségéért van. Nem válunk el, odafönn találkoznunk kell." Nem is sírt senki az osztályban, de valamilyen szent érzés és komolyság maradt utána. „Nagyobbra születtünk" - mondta oly sokszor -, van egy nálunk sokkal magasabb világ. Ilyen érzéssel búcsúztunk el hittanóráiról. A Kongregációban láttam viszont. Azt akarta, hogy minden gyűlésen legyen egy kis felolvasás, ének stb. „Székelyföld, mindig zöld" - írd meg, unszolt elsőnek. Nem írtam meg és elmaradtak ezek a kedves programok. Mégis változatlanul kedves volt. Nyaralásáról hazajövet elbeszélt mindent. Abbáziát, a hajóutat. „A hajózást nem bírom. Kénytelen voltam első osztályon menni, pedig igazából nem akartam, de a gyomrom nem bírta a III. osztályt " - mondta. Beszélt a Vatikánról is, Hitlerről, a zsidóüldözésről, szigorúan elítélve a fajgyűlöletet, kellő politikai tájékozottságot és világos katolikus életszemléletet adva kongreganistáinak. Én magam nem emlékszem rá, hogy a férjhez menés gondolatát valaha is megemlítette volna a leányoknak, de amikor felolvastatta Mauriac szép elbeszélését, amelyben egy leány megtalálja a vőlegényét, szinte könnybe lábadt a szeme. Kongregációjából a megszólás szinte ki volt űzve. Gyakori és közös áldozásokra buzdított. A gyűlések végén összeállította a szólamokat és lelkesen vezényelt, betanított. Az egyik kongreganista színi akadémiára akart menni. Ó, hogy féltette, mennyire vissza akarta tartani! Végül megígértette vele, hogy minden hónapban ír egy beszámoló levelet - így elengedte. Segítségére volt Fodor Teréznek, aki a fővárosi katolikus színház jó nevű művésznője lett Apor plébános úr halála után. Sok-sok kongreganistát helyezett állásba, juttatott keresethez. A következetesség jellemző volt rá. Egy cselédleány az Urleányok Kongregációjába kezdett járogatni. Igen határozottan elküldte őt a saját kongregációjába. Tudom, hogy nem gőgből tette, hanem bölcsességből. Az utcaseprőknek is előre köszönt. Nevelési eszközei közé tartozott azonban, hogy azonos műveltségűeket irányítson külön-külön csoportokban a lelki életre és apostolkodásra. Mennyi fáradsággal és áldozattal rendezte meg a „Fabiolá"-t. A kirándulásokba, társasjátékokba mindnyájunkat belekapcsolt. Egyik tanítványa egy fiúval „lógott" az utcán. Érezte, hogy messziről figyelik. Jött a Báró úr. Sietni kezdett, hogy ne találkozzon a tekintetével. A háztömböt megkerülték; arra kanyarodott a Báró úr is. Valósággal futott, hogy utolérje őket. Olyan figyelmeztetően nézett rá, hogy azt nem is lehet leírni. El is hagyta azt a fiút... A bálteremben is ott volt. Ment, követett égő tekintete, még a terem