Erdmann Gyula - Merényi-Metzger Gábor: Apor Vilmos Gyulán. Válogatott dokumentumok - Gyulai füzetek 11. (Gyula, 2000)

III. Kortársak visszaemlékezései Apor Vilmosról

stílussal, de bőven árasztotta. Kevés szóval beszélt. Tanításában kitűnő koncentráció volt. Már negyedik polgárista koromban tudtam tőle az ír katolicizmus történetéről, Connelről és parlamenti harcáról, az ó ír nyelv felújításáról. Jól tudtunk Európa ős népeiről: bretányokról, baszkokról stb. Beszélt a vérkeveredés előnyeiről. (A fajelmélet már a levegőben lógott.) Stuart Máriáról és a körülötte folyó dolgokról. Loyolai Szent Ignácról és a jezsuitákról, az indián kolóniák egész történetét és szervezetét elmondta. A missziós irányelvekről, a Szentatya tendenciáiról, a zsidókérdésről, és arról, erről hogy nyilatkoztak a nagyok. Ezeket, mint Jézus nemzetét nagyon tisztelte. (Itt idézte Loyolai Szent Ignácot!) Diákéletéről mesélt, elmondta, hogy az innsbrucki jezsuitáknál nevelkedett és milyen nagyszerű misztériumjátékokat rendeztek az atyák velük. Beszélt arról, mennyire szereti a szép színműveket, a kedves társasjátékokat és a keresztrejtvényt. Fejtsünk mi is keresztrejtvényt - mondta, mert a tudást felszínen tartja, de vigyázzunk, mert néha egy-egy keresztrejtvény hibás. A szentek szórakozásáról is beszélt. O a biliárdot szerette, mert finom és biztos kézügyességet fejleszt. Ezt is elmondta. Nagyon közvetlenül és előkelőségét egészen természetessé téve mesélte nekünk, hogy „tegnap voltam a kastélyban. A kis konteszekkel felmentünk a régi várba. Nagyon aggódtam, mert omladozik. Az öreg gróf úr nem is enged ezentúl oda gyermekeket." És milyen tanulságosan beszélt az ő előkelő gyermekkoráról. „Édesanyám nem engedte meg, hogy az ételekre, a tálra nézzünk, amikor felszolgálták. Társalogni kellett. Uralkodni kell ösztöneinken - mondta." Édesanyja halála után szomorúságában és tisztelettel szólt nekünk, hogy „édesanyám temetésén voltam. Édesanyám Pálffy grófnő volt." Tehát nem mondott ő le előkelőségéről, nem fojtotta le, hanem számunkra emberivé tette, s megmutatta, hogy azzal is Isten dicsőségét kell szolgálni. Őseiről is beszélt (kiolvasta szemünkből a nagy érdeklődést), Szilágyi horvát bánról, akinek sírjánál volt és a Pálffyakról is. Az osztályban egyedül tőlem fogadta el a Báró úr megszólítást. Másra összehúzta a szemöldökét figyelmeztetőleg. Tudom, hogy tőlem a természetes székely patriarkális hatalomtisztelet miatt fogadta el. Az eucharisztikus kongresszusra lelkesen készített elő. Be volt rekedve. Fütyülve tanította az eucharisztikus himnuszt. Eszünkbe sem jutott nevetni! Onnan hazajőve elbeszélte az egészet. Különösen megkapta Pacelli Jenő pápai követ egyénisége. Elmondta nekünk, hogy ágya bontatlan volt a királyi várban. Engesztel. Fatimára utalt. Jó pásztorként szeretett minket. Pedig nehezek lehettünk neki. Igaz, az elevenebb fajta osztály voltunk. Néha olyan indiántánccal fogadtuk, hogy megtörtént azt is, amikor belépett elvörösödött, haragjában becsapta az ajtót és dermedten hallgattuk elrohanó lépteit. Óra végén visszajött. Alig tudott beszélni. „Legyetek jók." Csak pár intő szót mondott. A kézimunka tanárnő gyűszűjébe tintát öntöttem egy társammal. Igazgatói megrovást kaptam. Az igazgatónő szólt, hogy összehívták a tanári kart. Majdnem kicsaptak. A Báró úr szólt érdekemben, hogy bocsássanak meg. Minden tanárnő szidott napokig. (Joggal.) Hittanóra következett. Nem állított fel. Csak