Erdmann Gyula - Merényi-Metzger Gábor: Apor Vilmos Gyulán. Válogatott dokumentumok - Gyulai füzetek 11. (Gyula, 2000)

III. Kortársak visszaemlékezései Apor Vilmosról

tétlen nyájasan és barátságosan jött elém belső szobájából. Úgy fogadott, mint egy felnőtt embert, akit tisztelet illet meg egy másik felnőtt részéről. Olyan hangnemben szólt hozzám, melyre a gyermekek azonnal kinyílnak. Nevemet kérdezte. Mondtam.Ismerem a ti családotokat, a család ősi székely nemesi család. Te hol születtél? És Édesapád?" - „Menekültek a szüleim, és mondtam, amit tudtam..." „Az én családom altorjai. Az is ott van Háromszék megyében, ahonnan ti származtok. Csík felé van, a megye északi részében. Én is székely vagyok." Néztünk egymásra testvéri érzéssel. És ekkor bátran kimondtam egy kérdést, amin önérzetemben megbántottan sokat töprengtem (a rokonságomból valaki azt mondta, hogy sváb vagy, nem vagy te magyar, mert anyád neve Hartmann): „De anyukám német!" - „Hogy hívják?" „Hartmann Hermin" - feleltem. „Te székely vagy." Mélyen a szemembe nézett. „Kis székely." Kiérzett a hangjából, hogy ő jogos a kérdést eldönteni. Valami csodálatos ősi hatalom sugárzott rám szemeiből. (Hiszen Erdély fejedelmei és urai voltak apái!) Nem is tudta azután ezt a kérdést senki emberfia megbolygatni bennem. Ettől kezdve volt biztos hovatartozandósági érzetem és tiszteltem származásomat. - Meg kell jegyeznem, édesanyám büszke volt német anyanyelvére és a „wir sind deutsch" ellenében álló erős apai magyarság és a Székelyföld varázslatos ereje nagy feszültséget okoztak az én gyermeki lelkemnek. Már akkor úgy tűnt, mintha érezné ezt a kettősséget bennem és később is gyakran foglalkozott szívem titkos sóvárgásával, hogy igen is magyar, illetve székely vagyok. Mindig rám mosolygott, szólott valami kedveset. II. polgáriban újra találkoztunk. A hitoktató tisztelendő urat helyettesítette. Emlékezett rám. „Kis székely"-nek szólított. Rendkívül finom ösztönnel választott ki a többiek közül, amikor az imádságot tárgyaltuk. „Tudod-e az Úrangyalát?" „Nem tudom." Vajon megsúgta neki az angyal, hogy nálunk otthon nincs közös ima, és apuka előtt elhallgat a katolikus szó, mert a család feje református? (Imádkoztatott. Mondta velem áhítattal. Szégyelltem társaim előtt rendesen imára tenni kezemet. Mutatta, hogyan tartsam, és magyarázta, hogy miért írja elő ezt így az egyház.) „Legközelebb megint felmondod." Nagyon a lelkemre kötötte, hogy az Úrangyalát délben el kell imádkozni. A templomban a közös gyónáskor gyóntatószékéből mutatta, hogyan tartsam a kezemet. Amikor gyóntatni ment, jelentőségteljes pillantást vetett rám és szemével intett, hogy „imádkozzál". Nagyon fontos volt neki a gyermekek imádkozása. Közös áldozás. Egy fiú nevetett az áldoztatás pillanata előtt. Szigorú hangjára lettem figyelmes. Nem áldoztatta meg. Társaim mondták, hogy ezt már látták egy másik rossz gyerek esetében is. Szent gyónás. Káromkodás. Annyira könyörgött és beszélt a lelkemre, hogy többet nem káromkodtam. „Jöjj máskor is." Hívott? Nem, hanem könyörgött. Az aggályokat bámulatosan megnyugtatóan oszlatta el másnap a gyerekemberben. „Nem akartad te azt. Sok minden eszünkbe jut. De nem bűn." Egy világ és minden összeomlott bennem. Rettenetes bűntényről tudtam. Majdnem felmorzsolódtak az idegeim. Fellázadtam az Isten ellen. Átkoztam az eget. 11-12 éves fejjel! Valahogy - nem tudom, hogyan - elvittek lábaim a gyón-